Bogdán Péter

Híradás egy montenegrói sátoros roma közösségről avagy a 2110-es halott

Ruždija Russo Sejdović: A remete

.

Ruždija Russo Sejdović – montenegrói – sátoros cigány családból származó író, költő, drámaíró, akinek A remete – Egy sátoros roma csöndje és nyughatatlansága című elbeszéléskötete először Podgoricában jelent meg (2011-ben), aztán – németül – Berlinben (2017-ben), végül pedig magyarul és sátoros dialektusban – Budapesten – (2025-ben), a Romano Kher – Budapesti Roma Művelődési Ház kiadásában.

Ruždija Russo Sejdović 1966-os születésű, a Podgoricához közeli Liješta faluban látta meg a napvilágot. A montenegrói fővárosban, a Mirko Vesovi közgazdasági középiskolában tanult, majd Belgrádban (a Bölcsészettudományi Karon) szerb nyelv és irodalom szakos hallgató lett, de a jugoszláviai háborúk miatt megszakította tanulmányait, Rómába költözött, ahol Vincenzo de Florio roma misszionárius bibliafordítói kurzusát látogatta, végül 1 év elteltével Németországban, Kölnben telepedett le.

Ruždija Russo Sejdović jelenleg egyike a kortárs roma irodalom (nemzetközileg is elismert) alkotóinak, aki roma és nem roma származású barátaival megalapította a Rome e.V. szervezetet és társalapítója lett a Roma Könyvtárnak és az Arhiv RomBuk dokumentációs központnak. 2014-től menekült roma gyerekeknek tanít romani nyelvet a kölni Amaro Kher szakiskolában, 2016-tól pedig ugyanott, öt iskolában, mediátorként és fordítóként is tevékenykedik. 2017-ben kulturális menedzseri szakképesítést szerzett.

A budapesti kiadású – A remete – című kötetét a szerző előszava vezeti be, amit aztán 15 novella követ és végül a kiadó, Rézműves Melinda, utószava, Ruždija Russo Sejdović életrajza, díjainak – drámáinak számbavétele és a vonatkozó bibliográfia zár.

Az elbeszéléskötet tematikailag rendkívül változatos: megjelenik benne a könyvek és az olvasás szeretete, a sátoros életmód mibenléte és viszontagságai, a montenegrói romák babonasága, a cigányok kirekesztettsége és stigmatizáltsága, de szerephez jutnak benne a II.világháború alatt átélt brutális események is. A novellák sorában találhatóak olyan írások, amelyek rendkívül realisztikusak, de találunk bennük olyan elbeszéléseket is, amelyek inkább a mágikus realizmus világába kalauzolják el az olvasót.

A remete címmel egyetlen írás sincs a könyvben. Az hogy mégis miért viseli ezt a címet a kötet, azt Ruždija Russo Sejdović a kötet előszavában magyarázza el, amely szerint a „remete” figurája mindig egy olyan alak, aki tudatosan vonul el a külső világtól, aki olyan típusú bölcsességre tesz szert a magában történő elmélkedés eredményeként, hogy végül iránytű lehet azok számára, akik nem tudnak eligazodni a világban, azaz – ebből az aspektusból szemlélve az írásokat – a 15 novella olyan eseményeket mesél el, amelyeknek arra kell, hogy késztessék az olvasókat, hogy gondolkodjanak el a hibáikon, a bűneiken, a tévedéseiken, hogy vessenek számot önmagukkal, az eddigi tetteikkel, hogy miben vétkeztek és mit, hol rontottak el, s hogy mi lehet ezekből a „vétkekből” a kivezető út, vagyis a 15 írás mankó kíván lenni ahhoz, hogy közösen gondolkodjunk el az individuális és társadalmi szinten ábrázolt gondok megoldásán.

Az A remete című kötetben megrázó erejű a Dédapa szeme című elbeszélés, amelyben a haldokló nagymama emlékezik vissza egy olyan – a romákkal szembeni – náci atrocitásra, amellyel arra akar rávilágítani az unokájának, hogy a haláltól miért nem kell félni, hogy miért az az egyetlen olyan igazság, aminek félelemmentesen kell bekövetkeznie, s amelynek szellemében a dédapa szembeszállt a – szélsőjobboldali eszméket valló – katonákkal, s igazi patriótaként akkor sem volt hajlandó nekik náci dalokat énekelni, ha tudta, hogy annak nagyon súlyos következményei lesznek, mint ahogyan aztán – a roskatag öregembert – valóban össze is törték és a szemét is kiverték, amibe aztán rövidesen bele is halt.

Rendkívül megható a 2110 című novella is, ami arról szól, hogy a nem roma külső környezet nem veszi emberszámba a cigányokat. Még csak arra sem hajlandóak, hogy regisztrálják a születésüket, maximum annyit hajlandóak megtenni, hogy amikor meghalnak, akkor halotti anyakönyvi kivonatot állítanak ki és egyházi búcsúztató nélkül jeltelen sírba temetik őket, egy elhanyagolt temetői parcellába.

Ugyanakkor a 2110-es halott, Ramó halála, felbolygatja a cigánytelep lakóinak a lelkét. Az idős, roma öregembert a helyi roma közösség tagjai annyira a magukénak érzik, hogy egy jelentősebb roma tömeg, szakadó esőben, felkeresi a helyi plébánost, hogy ezúttal tegyen kivételt, mert Ramó Istenfélő ember volt, nem ártott senkinek, még az utolsó falatot is odaadta a szájából az éhezőknek, s talán még a plébánosnál is erősebb volt a hite, de a pap – adminisztrációs okok miatt – megtagadja az egyházi búcsúztatást, ami azonban benne is erőteljes kétségeket okoz afelől, hogy valóban helyesen és Istenfélő módon járt-e el Ramó esetében.

A képet egy olyan jelenet zárja, amely szerint Ramó leánya, aki szintén nem tudja túltenni magát azon, hogy az apját pogányoknak „járó” jeltelen sírban helyezték el, egyszerűen „felrúg” minden szabályt. Analfabéta lévén megtanulja leírni az apja nevét, s egy egész éjszaka alatt – közben rettegve a holtak szellemeitől – késsel belefaragja a 2110-es szám fölé azt, hogy: Ramó.

Az elbeszélésgyűjteményben a babonaságot az Amaro čoxano és a Távol legyen tőlünk! című írások képviselik. Az előbbiben egy náci katona szelleme kísérti a helyi romákat, az utóbbiban – meglehetősen komikus módon – az olvasni szerető gyermekről akarja levenni a nagyanyja az „olvasás rontását”, mert nem érti, hogy az unokája miért „függ” olyannyira az olvasás szenvedélyétől, hogy inkább a könyveket bújja, ahelyett, hogy részt venne a közösségi eseményeken.

Az Azok a szép, cigány lábak története egy családi tragédiát dolgoz fel, amely szerint egy fiatal lány – vonatbalesetben – olyan mértékben sérül meg, hogy tolókocsiba kényszerül, az apja pedig azért, hogy vígaszt nyújtson neki elmegy kereskedni, hogy a pénzen szép ruhát és csizmát vegyen neki, s van abban valami sorsszerű, hogy az apa „útvonalként”, mint legrövidebb utat, a vasúti vágányokat használja közlekedésre, s gyaloglás közben annyira a leánya körül forognak a gondolatai, hogy a vonat őt is elgázolja, aminek következtében amputálják az egyik végtagját.

Az írásokban való részletes elmerülést lehetne folytatni, mivel gazdag és eltérő a tematikájuk, de az általános vonásokról is szót kell ejteni. Nevezetesen arról, hogy az olvasó a történeteket vagy túl rövidnek találja vagy megfelelő hosszúságúnak, mégis – a Rézműves Melinda utószavában megfogalmazott – fragmentáltság jellemzi őket. Szinte egyik esetben sincs holisztikus kép. Belépünk valahol egy történetbe, aztán hirtelen kilépünk belőle, s emiatt az olvasó úgy érzi, hogy az elbeszélések elsősorban pillanatképeket rögzítenek. Ugyanakkor, ha egymásmellé tesszük ezeket a pillanatképeket, akkor mégiscsak kimondhatjuk azt, hogy az A remete című kötet átfogó képet ad a montenegrói roma közösségről, amelyből kiviláglanak a közös vonások az európai roma irodalommal, de ráérezhetünk a helyi specifikumok ízére is.