Ez a vers ötszázezer forintért íródik.

Ezt szégyellnem kéne, ugye?

Szégyellnem kéne, hogy leültem,

és azt mondtam magamnak:

írjál egy verset, ami nyer,

írjál egy verset, ami tetszik a zsűrinek,

írjál egy verset, ami elég jó,

elég mély,

elég őszinte ahhoz,

hogy elhiggyék: nem a pénzért írtad.

De hazudnék.

És most nem akarok hazudni,

mert a hazugság nem fér bele a versbe.

Vagy dehogynem.

Pont annyi helye van, mint az igazságnak,

és ezt is szégyellnem kéne,

de nem szégyellem,

mert te vagy az egyetlen, Szégyen,

aki mindig mellettem voltál.

Ott voltál, mikor először leírtam, hogy „költő vagyok”,

és rögtön ki is húztam, mert ki vagyok én, hogy ezt mondjam,

de aztán visszaírtam, mert ki vagyok én, hogy ne mondjam,

és ez a kettő együtt, ez te vagy, Szégyen,

ez a „ki vagyok én” és a „de mégis”,

ez a mozdulat, ahogy leírom és kihúzom és visszaírom,

és tudom, hogy ez szánalmas,

de nem tudok úgy írni, hogy ne legyen az,

nem tudok úgy írni, ahogy a nagy költők, akik úgy tesznek,

mintha csak úgy jönne,

mintha nem ötszázezer forintért ülnének a gép előtt,

mintha nem számolnák a szótagokat,

mintha nem gondolnának a zsűrire.

Én gondolok a zsűrire.

Gondolok rájuk, akik ezt olvassák majd,

és eldöntik, hogy elég-e,

elég mély-e,

elég igaz-e,

elég jó-e,

és ezt kéne szégyellnem,

hogy rájuk gondolok, miközben írok,

de nem tudom,

mert ők is így voltak,

mindenki így volt,

aki valaha leült és azt mondta:

most írok valamit, ami számít.

Mert ez a szégyen, ugye?

Azt hinni, hogy számít.

Azt hinni, hogy amit írsz,

az több, mint betű a monitor pixelrácsában,

több, mint a bitekké dörzsölt pályázati anyag egy inboxban,

több, mint harminckét elutasító levél

a DELETED mappában,

ami mar, mint a feles sósborszesz,

ahol a „tehetséges, de” sorakozik,

és minden „de” egy kis szégyen,

amit magammal hordok,

mint a kulcsot, amit lenyeltem,

évekkel ezelőtt,

mikor először elolvastam egy jó könyvet,

és azt mondtam: ilyet akarok.

Ilyet akartam.

Nem ezt.

Nem ezt a verset, ami tudja magáról, hogy nyerni akar,

nem ezt az ódát, ami úgy tesz, mintha nem ódának készülne,

nem ezt a szégyent, ami arról szól, hogy szégyellnem kéne a szégyent.

De nem szégyellem.

Mert te vagy a hajtóanyag, Szégyen.

Te vagy az, ami miatt hajnali háromkor

még mindig itt ülök,

és átírom ugyanazt a sort,

mert nem elég jó,

sosem elég jó,

és tudom, hogy más költők ilyenkor

faszt írnak a versbe,

csókod íze számban, faszom a szádban,

(látod, én is tudok parafrázist, bazmeg)

és ezért kapnak ötszázezret,

és a zsűri bólint, hogy milyen bátor,

milyen őszinte, milyen nyers,

és Komódi tanárnő sikítana,

ha látná, hogy ez most az irodalom,

de én nem tudok faszt írni a versbe,

mert az enyém kicsi.

Látod, ez is hazugság volt.

De marad.

Mert legalább én tudom, hogy hazudok,

nem úgy, mint aki elhiszi,

hogy a fasz a versben

önmagában költészet.

Ó, Szégyen, te gyönyörű,

te, aki azt súgod minden este:

ma is az életbe haltál,

ma is éájjal csaltad a tehetségedet,

de holnap talán,

holnap, talán magadtól, talán tudat-tarlón átvérezve,

meztelen talpakkal – csak leírsz valamit,

ami miatt nem kell szégyellned magad.

De nem fogok.

Tudom, hogy nem fogok.

Mert ez nem tűnik el,

csak átalakul,

és ha nyerek, azért égek majd,

és ha nem nyerek, azért égek majd,

és mindkét esetben égek majd,

hogy egyáltalán beküldtem,

hogy egyáltalán azt hittem,

hogy érdemes,

hogy számít,

hogy ez a vers, ami most itt véget ér,

több, mint pályázati anyag,

több, mint ötszázezer forint reménye, több, mint ami.

De beküldöm.

Mert mi mást csinálnék?

Mert nem tudok tehetségtelenül.

Mert a szégyen, amiről beszélek,

ez vagyok én.

És aki most ezt olvassa,

talán ő is szégyelli magát egy kicsit,

mert ő dönti el, mi számít,

és ez is szégyen,

ez is teher,

ez is hajnali három,

ez is csak egy mondat,

aminek a végére értünk.

Ez a vers nem az ötszázezerért íródott.

Vagy igen.

Mindegy.

Beküldöm.