Nagyon reménytelen lett szegény feleségem arca. Olyan bánatos és olyan bús, hogy odaadtam volna neki a bal kezemet a haját simogatni. Úgy leült, leroskadt a székbe. Van nekem fülem a síráshoz, olyan másképpen, olyan utolsóan sírt, hogy akármelyik kőszobor lesétált volna, hogy vigasztalja. Aztán leejtette a földre a kést, s az megállt a padlóban. Aztán mély sóhaj közben lecsúszott a másik keze is, s azzal, mint aki aludni készül, lehunyta a szemét.