Trencsényi László

Minták – emlékek gyerekkoromból

.

Lettem, ami (aki) lettem. Közel a nyolcvanhoz.

Tán nem érdektelen átgondolni gyerekkori emlékeimet: kik lehettek rám befolyással fejlődésem/szocializációm során. Ezúttal nem családomra gondolok elsősorban, nem is tanítóimra, hanem kortársaimra.

Az 50-es évek közepén voltam gyerek. Zuglóban, közel az akkor épülő Népstadionhoz. Házunk előtt gyülekeztek április 4-én a díszszemlére a katonai egységek, olykor kiszaladtunk közébük az utcára, mentünk pár lépést velük, volt tiszt, aki egy-egy percre a kardot is átadta nekünk. Az utca akkor Vorosilov nevét viselte. Lám mégis kell szólni hatásgyakorló felnőttekről is. Kisfaludy-Strobl Zsigmondnak, az ünnepelt szobrásznak volt kertes műterme a közelben. Az öregúr méltóságosan sétálgatott az utcán, mindenkinek mutogatta a marsallról készült büsztjét, s nem győzte állandóan hangsúlyozni-demonstrálni, hogy a gellérthegyi emlékműnek semmi köze Horthy István tervezett síremlékéhez. Ez az utca másokról is nevezetes volt. Itt lakott a híres finnugor nyelvész is, nekünk csak „bekebácsi”, aki mindig a legalkalmatlanabb időpontban kereste apánkat. Csúfolódó verset fűztünk testvéreimmel a váratlan látogató nevéhez.

Testvérek? Bátyám 12 évvel idősebb nálam. Ebben az időben ejtőernyőzött, s egyéb férfias kalandokat próbált. Belőlem, a nyápic koraszülöttből is embert akart nevelni. Hol a szekrény tetejére tett fel, hogy onnan másszak le egyedül, vagy a 210 cm magas kőkerítésre, hogy onnan le tudjak ugorni. Emellett – emlékszem – a Baross Gábor vezette ELTE-énekkarban énekelt, hozta a legfrissebb Kodály-műveket. A Mátrai képektől zengett a ház. Különösen azért is, mert gyerekkorunk nyarai ehhez a vidékhez kötöttek. (Imre ’56-os konfliktusát szüleinkkel megírta saját visszaemlékezéseiben könyvben, ezt most nem idézem fel, de bizonyára heves vitáik hozzájárultak ahhoz, hogy a világot mindig legalább két oldalról értelmezzem, bár vörösnyakkendős úttörőként ezidőben apám mellett álltam.)

Bori nővérem meg állandóan szavalóversenyre készült. Tükör előtt próbálta kedvenc népballadáit, Arany-balladákat. Ezeket aztán én is rendre megtanulhattam. Lánypajtásaiba rendre szerelmes voltam. Különösen akkor – ők ötödikesek lehettek – vagyis ’54 körül lehetett, amikor zendülésbe fogtak Kurilovics nevű tanáruk ellen (akit az egyszerűség kedvéért fennhangon csak „kurvalovicsnak” tituláltak).

– Bori, csináljunk forradalmat! – biztatták nővéremet az összeesküvők.

1955-ben aztán a „forradalom” szele engem is megérintett. Tanító nénink néhány hétre szanatóriumba ment. Jól emlékezem. Sz-szel kezdődő nevűek voltak az első héten a hetesek. S annak rendje-módja szerint felírták a rosszak nevét a táblára – ennek ugyan semmi következménye nem volt, de nagyon zavart néhányunkat. Én, a T betűs, a következő héten lettem volna az egyik hetes. De elegem volt a Sz. betűsökből. Röpcédulákat gyártottunk kitépett füzetlapokból.

– Le a Szalaival! Váltsák le, ne töltse ki idejét!

Lebuktunk otthon. Apám riadtan tűzbe vetette az aktatáskányi papírköteget.

A lázadás azért megvolt. További 3 osztálytársamat sikerült megnyernem. Hangos kisebbség. Az osztályteremben még bunyó is volt. Egy másik T. betűs osztálytárs a közelben lakott. Udvarukban volt valami betonépítmény (tán szeméttároló). Ez lett a lázadók rejtekhelye. Itt terveztük a következő lépéseinket.

De aztán hétfő lett. S annak rendje-módja szerint mi lettünk a hetesek. A béke helyreállt.

Boriról még van egy történet. ’59 körül lehetett. Két iskolába, de egy épületbe jártunk. Az udvaron találkoztunk. Egyébként az ő révén jutottam iskolatejhez is, mert a gimnázium már rendelhetett, az általános iskola – ki tudja, miért? – még nem. Nagyszünetben kellett átosonnom az épület túlsó oldalára – olykor csöngetésig alig értem oda, restelltem is magam a nagylányok előtt, akik anyáskodva lesték, míg elfogyasztom tízóraimat. De a szóban forgó történet az udvaron zajlott. Verekedésbe keveredtem. S hosszú idő óta először én kerekedtem felül. Nővérem odarohant, megölelt, megcsókolt.

– Na végre! – mondta. Azt már nem látta, hogy diadalittasan az osztály legerősebb fiújának is nekitámadtam, aki fél kézzel félrependerített.

Írásomban minták leírását ígértem.

Fél 8-kor léptem ki a házból a negyedórás útra az iskola felé. Pontosan akkor ért a házunk elé az egy évvel fiatalabb G. P. (mára mentőorvos, ha él még) édesanyjával, aki egy közeli technikumban tanított. Nem feledem: mindig intette fiát:

–- Látod, milyen görbén jár ez a fiú, te is húzd ki magad. – Néha rám is rámszólt.

Az iskola és otthonom közti úton sok minden történt. Zajongva jött-ment a csapat. Délután nem múlt el „rajtad az esti bűz” nevű fogócska nélkül. Máskor a csehszlovák követség előtt posztoló rendőr fegyelmezett meg minket. Leckéztetett. Kérdéseket tett fel. Mi meg rendre megfeleltünk. Elnyertük csodálatát. Békén hagyott minket.

Máskor az újságos bódé izgékony árusát cukkoltuk (Gumipapa volt a csúfneve). Kirakattunk vele minden újságot, aztán a végén azt mondtuk: nincsen nálunk pénz. (Ez már ’56 után lehetett – összefolynak az emlékek –, mert én mindig bekiabáltam tudván, hogy hírlapárusnál nem kapható:Ifjúkommunista van?)

Korábban, ’56-ban ez a banda is megosztott volt. Másodmagammal vettük fel az úttörőnyakkendőt ezen a késő őszön, a többiek hazáig kergettek, ahol egy öreg néni kelt a védelmünkre. (Hogy ’56-57 fordulóján az iskola, az igazgató miképp rendezte ezt a konfliktust, az más történetre tartozik.)

Nemcsak a Vorosilov út volt az útvonalunk. A szomszéd utcában több kisiparos (maszek) dolgozott, tisztító, szabó, lakatos stb., gyakran küldtek ide is. Rendre feltűnt egy néhány évvel idősebb fiú – máig emlékszem: az arca a kamasz Vlagyimir Iljicsére hasonlított. Csendesen, okosan szólt ránk, ha randalíroztunk. Hallgattunk rá, holott a nevét sem tudtuk.

A házunkban alattunk, az egyik pincehelyiségben a házmesterék laktak. K. Pityu csont-tuberkolózisban szenvedett, járni alig tudott, de Ferinek, a bátynak volt tekintélye. Arra is élénken emlékszem, amikor ’56 októberében rossz, kijáró nyelű baltával fát vágtam ajtónk előtt az udvaron a cserépkályhához valót, s alig boldogultam, odajött (tán valami fegyver is lógott a vállán).

– Hát milyen baltátok van? Csak ilyen ’sztálin-balta’? – már féltem is.. – No, add ide, majd én összevágom.

A manzárdban két család lakott. Kamaszfiú az egyikben. Sokat járt le hozzánk, üldögéltünk az erkélyen. Én az autókat számoltam – nem járt sok –, ő meg a „csajokat” nézte, s ábrándozott róluk, velük. A „felvilágosításomat” is ő oldotta meg. Még azt is megígérte, hogy, ha 12 éves leszek, kölcsön adja a „korunknemiélete” című könyvet, abban minden benne van. Én azt hittem, hogy az egy életrajzi regény, s Korunk Nemiről szól. Mire 12 éves lettem, elköltöztek. Maradt a másik család. Itt korombéli leányka nevelkedett. Feritől szerzett tudásunkat oszthattuk meg egymással. Egyszer véletlenül fellöktem a kerékpárral. Estére becsöngetett apja, K. bácsi, s szigorúan megfenyegetett: ha Mari arcáról nem tűnik el a seb – valami apró horzsolás –, akkor el kell venni feleségül. Ettől megijedtem.

Volt még egy srác, akivel nem egy iskolába jártunk, de születésnapi uzsonnákra meg kellett hívni. Apáink találkoztak – M. apja fizikai munkás volt, vagy pártaktivista? – mindig a kerületi szocialista közéletben – kiderült, őt az enyémnél is nagyobb ’atrocitás’ érte nyakkendőviselés miatt, ráadásul tudott sok csúnya szót is.

A szomszéd, háromemeletes bérházban több gyerek lakott. Két csapatra osztódtunk, s kezdődött a háború. Fakardokkal, furnérpajzsokkal – a két udvaron, meg a közeli grundok terein. István – később disszidáltak, pszichológus Amerikában –, a legnagyobb fiú egy haditanácsban javasolta, hogy csapatunk jelképeként vegyük fel a Kossuth-címert. Tiltakoztam. Nekem – pacifista családban – nem volt fakardom. Egy ócska seprűt fordítottam meg a kezemben, ez lett a csodafegyver. Ha meg vissza is fordítottam… Komoly békeszerződés tiltotta be e ’fegyver’ használatát később. Már nem emlékszem a háborúskodás végére. Ahogy az idők szelídültek, meg a környékbeli házmesterek honvédő aktivitása, buzgalma is nőtt, a csaták megszelídültek. A sport vette át a szerepet. Vorosilov úti Lobogó és Vorosilov úti Kinizsi lett a két csapat neve. A magyar középtávfutók fényes ideje volt ez. Versenybírónak olykor beállt Apám is. (Erről később Kerekes András – jeles újságíró lett – többször is írt.) Az első emeleten lakó Sz. Dodónak kistestvére született, sokszor jártam náluk. Egyszer szalmiákot szagoltatott velem. Igen csípte az orromat. Ráadásul azt mondta hozzá, hogy ez a kisbaba szaga.

.

Valamilyen vetélkedőn az Úttörőháztól nyertem meghívást Ráckevére, az őrsvezetőképző táborba. Itt ismertem meg Juhász Öcsit, az ifit. Nem középiskolás volt, hanem munkásgyerek. Ez különösen imponált. Követtük őt mint prófétát. Aztán akkor „ábrándultam ki” belőle, amikor megláttam rajzát. Giccses pálmafás, meztelennős képet készített.

A táborban igazán nem éreztem jól magam. Örökre megjegyeztem – holott ennek már csaknem 70 éve – Melichárek őrsvezető nevét. A táborban minden reggel szobaszemle volt – amúgy katonásan. Akinek az ágyán a takaró nem volt sima, annak az ügyeletesek „feldobták” fekvőhelyét, újra kellett ágyaznia, amíg elfogadható nem lesz, s az őrs ilyenkor a rendetlen ágyazó miatt pontot veszített. Nekem sose sikerült rendesen ágyazni. Végre amikor egyszer igen: végső elkeseredésemben a vetett – és elfogadott bevetésű – ágyra feküdtem este aludni, hogy másnap is rendben legyen minden. A fent említett – rettenetes nevű – őrsvezető meglátta trükkömet, s még a szemle érkezése előtt ő dúlta fel ágyamat. Sírtam.

Volt egy tangóharmonikás fiú is. Ő alighanem a jó hangulat kedvééért kapott beutalót. Rajongtunk kupléiért. Egy vasárnap ebéd után/így szólt hozzám az én rózsám/ahány rózsát neki adok/cserébe annyi rózsát kapok/azóta én más nem teszek/mindig csak rózsákat gyűjtögetek. A másik dal egy tengerészről és egy ijesztő bikáról szólt. Nem éppen mozgalmi dalok!

Volt még egy ifi a ráckevei táborban. M. Misi. Őt nagyon kedveltem. Évekkel később egy nyelvtanfolyamon ismertünk egymásra örömmel.

Az Úttörőház későbbi életszakaszomban még jelentős lesz (ifivezető-képzéstől tánciskoláig). Most csak annyit, hogy egyszer – ’57 lehetett, a konszolidáció eleje – anyám (aki részese volt a kerületi úttörőéletnek) azzal jött haza, hogy iratkozzam be könyvkötő szakkörbe, mert P. tanár bácsit sikerült „beszervezni”, de nincs elég szakkörös, ne vegye el ez a kedvét. Hát így tanultam „politikai megbízásból” a könyvkötést. (Később tudtam meg, hogy az első háború után megözvegyült, Klebelsberg jóvoltából nyugdíjassá lett nagyapám is könyvkötőinasnak adta Imre fiát, apámat.)

Májusi ünnepeken az Úttörőház körül voltak felvonulások. Én apám valamelyik Szovjetunióbeli útjáról hozott balalajkával, derekamon kívülhagyott fehér inggel „orosz népviseletbe” öltöztem. De nem ez az érdekes. Hogy is mondjam, itt láttam először a nyolcadikos P. Mari kivágott blúzán át lánykamellet. Ez nagyon izgatott.

Olykor Balatonvilágoson is nyaraltunk az Akadémia üdülőjében. A csasztuskagyártásnak nagy divatja volt. Így szólt a Trencsényiekről költött: Öreg Waldapfel inti a fiát/tanuld meg, fiam a mitológiát/ taítómesterül hívd a Tyafikát/ jobban ért hozzá, mint Apikád. Tyafika Dr. Berentésnek, a jeles sebésznek volt kutyája, s instrukciókra különböző mitológiai jeleneteket tudott „eljátszani”, az „alvó Ariadnéra” emlékszem például.

A homokozóban többedmagammal hatalmas váregyüttest építettünk napokon át. Igen büszkék voltunk az építményre. Reggelre valaki – megtudtuk: Cs. professzor leánya, Karola (később híres színész) – megcsúfolta művünket: egy bilit tett a kupolára. Nagyon haragudtunk.

Aztán beszippantott az iskola, illetve az úttörőélet. Magyartanárnőnket később becsültem meg igazán. (Megtudván, hogy középiskolából ’56-os helytállásáért helyezték általános iskolába.) Minden évben betanított egy klasszikust. Legnagyobb sikere a Kőszívűnek volt (a közeli kultúrotthon színpadán volt az előadás – én ebben nem kaptam szerepet). De a Toldiban én voltam (apám hálóingét magamra öltve) a „boglyák hűvösében tíz-tizenkét szolga”. Néhány suta tánclépést kellett tennem a színpadon. Érdekes revü lett az Arany-versből. A nádas-jelenetben a Tavaszi zsongás című zenedarabra belibbent Marilly, a kiváló balettista – ábrázolva a táj színes élővilágát.

Anyám is rendezett. Saját darabjait. Volt egy Mikszáth-történet (ebben az öreg kocsist alakíthattam), s volt egy békeharcos történet (ennek előtte Mátraházán ismerhettük meg a Béke Világkongresszus küldötteit), én alakíthattam a kongresszusra készülő angolai küldöttet, akire a gyerekek papírból hajtogatott békegalambjaikat bízzák.

Az ifivilágból – az Úttörőházban – néhány emlék. Igen sok volt a sorakozó, az alakizás. Ezt nem kedveltem. S a foglalkozások után össztánc – rockzenére. Nekem idegen volt. De volt néhány gumilábú fiú. (Egyébként a mi iskolánkból kevesen jártak az ifibe nyolcadikosként.) S volt önkormányzás is. Még Kiss János, a majdani liberális filozófus is volt ennek tagja! Szívesen „énekeltük össze” csasztuskáinkkal az ifik már-már felnőtt lány- és fiúvezetőjét – sosem voltak pedig szoros kapcsolatban – Csabát és Györgyit. Ügyek is akadtak (lopás stb.). Ilyenkor csakugyan a közösség oldotta meg és fel a konfliktust. (Az egyik, lopásba keveredett társunk igen kiváló polgármester lett a rendszerváltás után.) A legszebb történet mégis egy nagyszabású fővárosi ifi-akadályversenyhez fűződik. A Ságváriról elnevezett Endri-őrs „kitűzőinek” megrajzolását magamra vállaltam. De teljességgel megfeledkeztem róla. Ott álltam a gyülekezőnél elvörösödve. S akkor B. Márti tarisznyájába nyúlt, egy maréknyi jelvényt vett elő.

– Nem baj, én készítettem többet. Nektek is jut.

A tánciskola is az Úttörőházban volt más napokon. Ide is beiratkoztam. Kedves leánykák nevét tanulhattam, érezhettem illatukat. Kerékpárral jártam, s a kerékpárt a szemben lévő utcasarkon leállítottam. Egy alkalommal mire visszatértem, a járműnek se híre, se hamva… (Pedig megküzdöttem érte: jeles magatartásért ígérte meg apám – a többi osztályzatom mind jeles volt. Igaz, hogy év végén csak jó érdemjegyet kaptam, mégis hozzájuthattam a drága ajándékhoz.)

A Rendőrségre mentünk. Jegyzőkönyv. Feljelentés. Ismeretlen tettes… Mire hazaértünk, már ott várt az ügyeletes rendőr, tolta a kerékpáromat.

– Kérem szépen, szabálytalanul parkolt a jármű. – Akkoriban névtáblát kellett az első küllőre erősíteni.

Apám – szokásától teljesen eltérően – szigorúan vette át a „talált tárgyat”.

– No, majd jól megbüntetem….

– Azt nem szabad kérem, – mondta szelíden a rend őre. – A gyereket nem szabad bántani.
Hogy az úttörőnek pozitív konnotációja is volt abban az időben, erről még egy emlék. H. Laci apukája kísért minket a Duna-parti kirándulásra, még horgászbotot is vittünk (semmit nem fogtunk, hiába intett J. bácsi, hogy ne rángassuk ki állandóan a készséget). S egy kerítés mögé zárva egy kislányra leltünk. Megosztottuk vele elemózsiánkat.

– Persze, ti úttörők vagytok…– mondta.

Őrsünk többször is kirándult egy-egy szülő kíséretével. Sőt még táboroztunk is a Mátrában, Salgóbányán, az egyik fiú apja dolgozott valami szállítási vállalatnál, ő szerzett teherautót. A kísérő anyánk volt. Sok szójátékot tudott. Fontos emlék volt, amikor a félig romos szálláshelyünkre betört két kutya, s megdézsmálta a rizseshúst. Meg az is, amikor M. Gábor, a legolvasottabb társunk (jeles újságíró lett ő is) nem volt hajlandó lejönni a cseresznyefáról reggelizni semmilyen instrukcióra. S akkor a táborvezető rászólt:

– Gábor, te egy anarchista individualista vagy!

Erre a címzett lemászott a fáról.

– Margit néni, azt tudom, hogy mi az az anarchista, de mit jelent, hogy individualista?

Itt a Mátrában, a kedves bányász-ismerősöknél magamban is nyaraltam többször. Sokat gombáztunk, megismertem az ehetők javát. Nem szerettem, amikor a kis erdei lak két lánytagja érett pöffeteg-gombát vágott hozzám. Mérgemben elszöktem, s beálltam az erdésznéhez disznókat őrizni. Napi egy liter tejért. Ebből nagy riadalom lett, hiszen a konda hamar széjjelszaladt, s a tanya felnőttjei alig tudták egybeterelni azt, de a háziasszony – különösen a lánykák pánikkeltő információi nyomán – röstellte, hogy én pénzkereső munkára adtam a fejem nyaralóvendég létemre.

Ha már a Mátra! Évekkel korábban Mátraverebélyen teltek e nyarak. (A család háborús menedéke volt az itteni család.) Csodálkozva néztük a Szentkútra járó, éneklő zarándokokat. De volt mozi is. A Kétszer kettő néha öt című szoclimonádé ment éppen. A moziban telt ház – főként a helybeli cigány gyerekekkel (Rózsadombnak nevezték a faluvégi telepüket a helyiek). S én fennhangon rázendítettem a film slágerére – hiszen én e dalt már otthonról ismertem

– Egy boldog nyár Budapesten… – A fellelkesült közönség többször is elénekeltette velem a dalt, s mesternek nevezett.

Kevesebb sikerem volt a „fejelésnél”. Házigazdáink rokonával, Pityuval játszottuk ezt a réten. Rendre több góllal kikaptam.

Ha már rét! A híres-neves Kisrét (azóta gyorsforgalmi út metszi keresztbe). Az árokparton énekelte el egy öreg juhász a Vidrócki-balladát. Több versszakot tudott, mint ami a Kodály-műben szerepelt. No lám, néprajzi gyűjtő is lettem.

Térjünk vissza a fővárosba, az őrsi kirándulások emlékeire. A trolin mindig énekeltünk fennhangon – így ülőhelyhez is jutottunk hamar. S ettük a maradék ennivalónkat. Körözöttes kenyerünk egybekeveredett a gyűjtött kakukkfűvel. Ez lett a legendás, évekig emlegetett „kakukkfüves túró”!

Új gyerek is jött az osztályba. Bizonyos Husi. Előadta tudását:

– Ha kirándulni megyünk, én mindig adok nektek egy szem kockacukrot. Az kell az energiagazdálkodáshoz. – Később megtudtuk: apja cserkész volt.

Annyit még: az iskolai ünnepélyeket nem kedveltük. Az igazgató néni mindig ugyanazt a beszédet mondta:

– Most felülünk az idővonatra…

A szokásos esztrádműsor következett ezután. A balettos lány, a nyolcadikosok néptánca (Sárközi karikázó), s az alkalomhoz illő vers. Emlékszem, amikor március 21-én Tóth Árpád Új Istenét szavalta a tehetséges nyolcadikos, akkor az osztályunk sora végén álló (bukott) diák a „hozsánna” szóra bekurjantotta:

– Hozsommá! – Kitört a nevetés.

.

Az úttörőről még annyit, hogy vállaltam Kovács Öcsi korrepetálását. Mégis évismétlésre bukott. Úgy gondoltam őrsvezetőként, hogy egy dolog az évfolyam s egy az úttörőőrs. Az évnyitón az osztályonként és őrsönként rendelt sorakozónál őt is megnyugtatva mögém állítottam. Az osztályfőnök kipenderítette.

Az úttörőőrs élén – ahová (miért tagadjam) szabályos puccsal kerültem – jó és rossz dolgok is történtek. A papír- és vasgyűjtés során idegen ajtókhoz kopogtattunk be, s az ajtónyitók közt sokféle embert ismerhettünk meg. Utólag belegondolok, volt olyan hölgy is, akit nyilvánvalóan szerelmi légyott közben zavartunk meg (gyorsan ránkcsukta az ajtót). Az átvevőhelyen meg öreg szakikkal – akiket csak a pénz érdekelt – az őrs nevére írattuk a cédulát, így lett előkelő helyünk a versenyben. A legnagyobb kudarc az volt, amikor a „forradalmi nyomolvasás” során egy régi újságban megleltem, hogy a Stefánia út 49-ben volt a Párt kerületi székhelye. Nosza, egy őrsgyűlésen nyomozzuk ki. (Én az 57. számú házban laktam.) Izgatottan gyülekeztünk az iskola előtt, majd a felderítők elindultak. S aztán? Alig 5 házzal a lakóhelyemtől – igazán észrevehettem volna – üres grund állt, felverte a gyom…

Aztán a Vidám Park lett a „patronáló üzemünk”. Kiváltságosok: mi avathattuk fel az új körhintákat próbaüzemben. Cserébe’ a vállalati ünnepeken kellett beszédet mondani. Nem kellett sokat töprengenem. Közhelyekkel feldíszített köszöntőmért megdicsért az üzemi párttitkár:

– Ez olyan igazi kis kommunista beszéd volt.

Később a Récsei Garázs lett a patronáló üzem (úgy látszik, ezeket cserélgették az iskolák között). Itt csak megannyi a széltől megtépett háromszögletű zászlócskákat kaptunk több zsákkal, amit a buszok elejére tűztek ünnepek idején. Sátordíszítésre jó volt mégis.

Itt vettek fel nyolcadikban a KISZ-be. Egy szembeszökően jó megjelenésű kalauzlány faggatott a felvételi beszélgetésen:

– Mit éreztél a háború alatt?

Nehezen értette, hogy hiszen akkor még nem is éltem. De felvettek. Büszkén viseltem az egyenruhát. Még a ballagásra is abban mentem. Ám amikor a többieket megláttam „civilben”? Hazaosontam és gyorsan átöltöztem én is.

Egyszer majdnem matematikus lettem. Őrsöm tagjai (két évfolyammal fiatalabbak) csöngettek rám egy délután. S egy szöveges példát hoztak, segítsek megoldani. Megoldottam, és megsejtettem, hogy A. néni a másnapi versenyfeladatokat osztotta meg a kisebbekkel. Így aztán én igazán felkészülten érkeztem a versenyre. Negyedóra alatt el is készültem a feladatokkal, büszkén beadtam a lapot. Ám a második feladat végeredményénél egy előjelet elcseréltem, így arra 0 pontot kaptam. Hát ezért lettem alighanem mégiscsak bölcsész.

Volt még egy érdekes történet. Valamikor ’59 körül „nyitott” a mozgalom. S az osztályfőnök néni elrendelte: mindenki lépjen be.

– Azok is, akik engem megkergettek?

– Igen.

– Hát, ha ők úttörők, akkor mi nem leszünk azok. – S a Béke őrs tagjai vezetésemmel látványosan levéve az úttörőnyakkendőt kitették azt a tanári asztalra.

Sárkány néni (ez volt a csúfneve a nyugdíjból visszahívott idős tanárnak) tehetetlenül ütögette össze kezét:

– Csacsi gyerekek vagyok. – Ismételgette.

Amikor láttam, hogy a lázadásom erejét veszti, akkor az őrssel szünetben lementünk az Igazgató nénihez:

– A Béke őrs megszűnt. De megalapítjuk a Becsület őrsöt, s ennek csak a névhez méltók a tagjai.

Szektásságomat nyolcadikra hagytam el, s akkor az őrsvezető-helyettest megbíztam, hozza létre az „újoncokból” a Testvériség őrsöt,

Így állt helyre a „nemzeti egység” a Cházár András utcában.

A Testvériség őrs vezetője később egy vidéki egyetem szociálpedagógia tanszékének vezetője lett. Amikor hatodikban átszervezték a kerületben a körzeteket, őt is „elcsatolták”. Mint őrsvezető írtam kérvényt a kerületi Művelődési Osztály vezetőjének (később a Főváros nagy hatalmú, rettegett oktatási vezetője lett) biztosítékokat ígérve az őrs nevében: engedje Istvánt visszatérni egykori iskolájába.

Behívott. Tárgyalt. Engedélyezte.

A gyerekkorhoz tartozik, bár középiskolásként esett meg. A két iskolát eddigre egyesítették 12 évfolyamossá. A gyerekek farsangjára osztálytársammal, Benedek Mikivel bohócnak öltöztünk. Anyám piperéjéből csentem el a piros arcfestéket, ezzel maszkíroztam magam. Siker volt. Ám lemosni már nem tudtam. Ági néni, a kémiatanár hívott a szertárba, s különleges vegyszereivel rendezte el a dolgot.

(fotók: a szerző archívumából)