Márciusban mutattuk be lapunkban Pinczés József legutóbbi kiállításának anyagát: akkor a művész számos kulisszatitkot árult el a képekkel kapcsolatban. Az alábbi írás szerzője látta a galériában bemutatott alkotásokat, és olvasta a cikket is, az így szerzett benyomásokból született ez a reflexió.

Pinczés József a FEST;TISZTÍT galériában, Egy pillanatra nem nézek oda címmel állította ki festményeit idén márciusban. A tárlat a nézőt közvetlen kapcsolatra invitálta a címadás hiányával, azt a feladatot adva közönségének, hogy saját képzeletét és tapasztalatait építse bele a képekbe. Ez szinte az itáliai reneszánsz ikonográfiájának múltjába repít vissza, ahol a festők oly nagy buzgalommal igyekeztek alkalmazkodni nézőközönségük belső világához; itt azonban nem egészen erről van szó. Habár mindkét esetben nagy szerepet kap a szemlélők személyisége a festmények értelmezése szempontjából, Pinczés József a nézőhöz való szinte teljes körű alkalmazkodás helyett közönségét mélyvízbe dobta, egészen minimális információt szolgáltatva műveiről, szinte mindent a befogadó képességeire bízva. A reneszánsz képekkel ellentétben, amelyek konkrét, egyértelműen átlátható témákat ábrázoltak szigorú szabályokat követve, itt, a modern művészet talaján a festő szinte semmiféle felismerhető emberi tárgyat vagy személyt nem ábrázol, zéró kapaszkodót nyújtva. Ez azt eredményezi, hogy minden egyes ember máshogy látja a festményeket, minden szem egészen más jelentéstartalmat ad nekik.

Az egyetlen, ami egyértelmű ezeken a képeken az nem más, mint hogy természeti elemeket vagy jelenségeket látunk magunk előtt. Noha ez dicséretes, némi hanyagság és átgondolatlanság is érzékelhető a címek hiányában, ugyanis a festő kijelentése szerint ezek mindig változnak. Habár a kiállításon nem jelenített meg címeket, a Katafora által közreadott online tárlatvezetésben ezek mégis szerepelnek, és elénk tárulnak a képek „valódi” jelentései, vagyis helyesebb megfogalmazásban azok az elképzelések, melyeket maga a festő látott elkészítésükkor. Itt egyes címek kreativitásban gazdagok, olykor egyszerűbbek, azonban vannak egészen bohókás címek is, mint például az Aftersun, ami valamelyest elvesz a kép szentimentális értékéből a modernség nevében.

A kiállításon két kép, nevezetesen a Szellemlagúna Francesco Guardi után és a Zöld köd egy-egy más művész festménye alapján készült. Ezzel a festő egyfajta módon kontradiktálja önmagát, ugyanis megfogalmazása szerint festészetében arra törekszik, hogy a műalkotások készítése közben véletlenül se váljon hasonlatossá más művészekhez, teljesen egyedi kereteken belül kíván mozogni. Mégis: két képén egy-egy másik festő művéhez fordul, habár sajátjaivá is teszi azokat „embertelenítésükkel”, így meghazudtolva önmagát.

A képek maguk számos metamorfózison estek át; ez sok festő munkásságára jellemző rítus. A kiállítás egyes képeinél, mint például a Lépcsősor a vízesés mögött esetében, konkrét cél vezérelte a festőt, míg más művek teljesen témátlanul indultak útnak. A folyamatos változtatgatás és egy-egy téma vagy kép teljes átforgatása a festői lét velejárója. Még csak nem is kellenek hozzá feltétlenül heves érzelmek, hogy változást ösztökéljenek, a festő veleszületett tulajdonsága a folyamatos újragondolás. Pinczés József esetében a Nem lesz ember a hajóban című kép vált igazán „áldozatául” ennek az átváltozásnak. A festményen eredetileg két pisilő kisfiú szobor szerepelt, amik közül már csak a bal oldali látszik valamelyest. Úgy érzem ennek tudatában a kép jelentése sokkal erőteljesebbé válik, a festő, mint a szobrok istene eldönti sorsukat, megszünteti létezésüket. A természet mindent elsöprő diadala ez az ember alkotta tárgyak és épületek felett. Talán ez a kép az, amely a legjobban összefoglalja a kiállítás tematikáját: a természet megfoghatatlanságát, időtlenségét és misztikáját, felsőbbrendűségét az ember felett.