Van egy pszichológiai elmélet, a faciális feedback hipotézis. Az elvet vallók azt állítják, hogy ha az ember egy érzelemmel kapcsolatos arckifejezést ölt magára, az agy visszacsatol, és a grimaszoló kísérleti alany hangulata előbb-utóbb követni fogja az arckifejezés sugallta érzést. Valami ilyesmi zaljik Berkesi Zsuzsa Tavaszi hazugság című könyvének főhősével is. Nóra életében minden a lehető legsimábban halad: gyerekkorában szerető, támogató család vette körül, felnőttként saját maga teremti meg viszonylag hamar ugyanezt. Szép, okos, jó házasságban él, gyönyörű gyerekei vannak. Senki nem gondolná róla, hogy nem találja a helyét a saját életében. Ő maga sem érti, miért érzi időnként úgy, hogy nincs minden rendben, valami hiányzik. A legnagyobb baj pedig, hogy nincs senki, akivel megoszthatná a kétségeit, így inkább meggyőzi magát, hogy minden úgy jó, ahogy van. De aztán kiderül, hogy az ember nem csaphatja be önmagát a végtelenségig.

A könyv minden egyes fejezete a főhős egy-egy születésnapját írja le: azt, hogyan készül erre a család és ő maga, és azt is, hogy az ünnep kapcsán milyen emlékek tolulnak fel Nórában, hogyan összegzi addigi életét, milyen következtetésekre jut azzal kapcsolatban, hol tart éppen az életében. A következetes, ezért kissé kiszámítható történetvezetést Berkesi az időrend felborításával ellensúlyozza, miközben egyre közelebb és közelebb húzza főhőséhez az olvasót, néha olyan közel, hogy az szinte kukkolónak is érezheti magát egy-egy jelenetnél. A feszültséget nem maga a történet hordozza, hanem az olvasóban születik meg, ahogy halad a könyvben. Néha legszívesebben megfognánk a főhős vállát és megráznánk: „szólalj már meg!” De Nóra nem szól, mert mindig, ha kétségei támadnak, végül arra a következtetésre jut, hogy ő látja, érzi rosszul, amit lát és érez, hiszen minden rendben van. A környezete sem sokat segít az időnként felmerülő dilemmák megoldásában: bár mindenki kedves és támogató körülötte, valójában senki sem ismeri, így nem is képes őt úgy segíteni, ahogyan szüksége lenne rá.

A Tavaszi hazugság jó értelemben vett könnyű irodalom, ami cseppet sem könnyű témákat feszeget. Szól a társas magányról, a racionális és érzelmi döntések közti őrlődésről, társadalmi szerepekről és elvárásokról. Berkesi Zsuzsának ez a harmadik könyve, és bár a szövegen itt-ott érezhető, hogy a szerző még keresi a hangját, a könyvből áradó érzékenység és az olyan tudatos formai megoldások, mint a játék az idősíkokkal vagy a kitörésre képtelenséget szimbolizáló visszatérő motívumok arra utalnak, hogy egy író formálódik, születik a szemünk előtt.