Horváth Florencia

Imádság helyett

.

Még hitegetem magamat egy percig, így kellett

lennie, nem rajtam múlt. De mégis én hibáztam

el. Bár lett volna erőm és eszem, Istenem, ellökni

a tolakodó gráciákat. Bár ne utólag lennék okos.

Pedig eszközeim megvoltak, csak nem tartottam

őket soha rendben. Valamiért mindig készületlenül

álltam. Még az is lehet, hogy semmi sincs veszve,

de másodszorra már nem tudnék nagy árat fizetni.

Bár súlyossá tehettem volna magamat anélkül is,

hogy én érezzem a veszteséget.

Saját jelentéktelenségemmel együtt megyek

végig a városon. Ez a nagy visszatérés. És tudok

még mindig, még mindig tudok kavarogni. Néha

tényleg felvillantod, Istenem, csak meg kell

ismernem őket. Hiszen jel az, amit észreveszünk.

Most kiléptetsz biztos határaim közül, ezt az áldott

pillanatot szeretném megőrizni. Látom, hogy

ragyog a Nap. Életemben először nem a mélységeim

foglalkoztatnak, eddig is csak azért, mert biztos

voltam benne, lehetne egyszerűbb is. Várok

a buszra, és ez nem jelent többet. Levegőt veszek,

és nem jelent semmit.

Pedig azt hittem, megnyerem majd a kard-ki-kard

csatákat. Azt hittem, azt mutatod, Istenem, amire

szükségem van. De simán csak lecserélhető vagyok,

egy a sok közül, és már megint máshogy alakult

az élet. Játszott velem egy kicsit, majd csúnyán

becsapott. Adnom kellett újra egy hosszú

időszakot a lemondásnak. Nem küzdöttem rendesen,

nem figyeltem a körülményekre, nem vigyáztam.

Hiába akartam nagyon, nem volt elég. Most szólhatok

nekik, jöjjenek csodálkozni vereségem fölött, hiszen

hiába tűnik úgy, ez volna a helyes, nem lehetett enyém.

Nyugodtan gyertek, gyűljetek ide mind, fogalmam

sincs, mi lesz velünk ezután, de kitartottam, látjátok,

látjátok, gráciák.

Amit nem tudok, titok marad már. Amint elfogadom,

megtörténik. Igazából már csak könnyű szeretnék lenni,

mert most már értem, Istenem, mit jelent a béke. Nem

tudok búcsúzkodni, egyedül elköszönni vagyok képes.

Most utoljára mindenemet elengedem. Markom szorítása

lazuljon meg, feltartott kezemből fújja ki a szél. Ha

menni akar, Istenem, hogyan tarthatnám vissza. Mikor

megmutattad már, hogy lehet, hogy tényleg lehet szép

is. És mostantól fogva csak azt veszem észre.

Végül mi maradtunk élve,

a legerősebbek. Húsunk lüktet.

A mi vérünk, a mi nevünk egy,

ezen kívül semmi más.

Milyen nap van, kérdezzük,

kedd, mint a hétfő, csütörtök,

mint a szerda. Ami elmúlik,

tükrében gondolatainknak,

visszajár.

Szombaton a Nap, vasárnap

a Plútó lép a Vízöntőbe.

De sarjadhat-e még a vérvonal

vége, a megcsünt ág.