Születésem óta rossz alvó vagyok. Ébrenlétem az idegösszeomlás szélére sodorta csecsemőkoromban a szüleimet, később az óvó nénit, aztán mire iskolás lettem, mindenki letett róla, hogy elaltasson. Az imádkozás és a szeretkezés módszerét én magam dolgoztam ki, mire felnőttem. Ez a kettő tud álomba ringatni tizenhat éves korom óta.

Amióta Vilmos fél évre elutazott azzal a rohadt kutatói rohadt ösztöndíjjal azokba az egyesült, rohadt államokba, altatónak csak az imádkozás maradt. Két hónap után éreztem úgy, hogy nem bírom tovább, már az imádkozás sem megy, jöjjenek a szex magányosan űzhető formái. Csak úgy vakarászni magamat kiábrándítóan unalmas, erre már kamaszként rájöttem, de akkor mi a fenét csinál az ember? A lányok a fitneszteremből azt mondták, vessem be a híres fantáziámat, próbáljak odaképzelni valakit magam mellé az ágyba.

De kire gondolhatnék, mikor az én szememben Vilmos a legvonzóbb? Ha valami barátot vagy ismerőst gondolok oda, máris olyan, mintha megcsalnám. Képtelenség. Legyen valami ismert szépfiú? Brad Pitt? Jason Momoa? Rögtön az jutna eszembe, hogy nem tudok elég jól angolul, milyen ciki, aztán már el is menne a kedvem az egésztől. Nem kell se DiCaprio, se Keanu Reeves, Antonio Banderas meg pláne, a spanyol akcentusától nem érteném, mit mond.

Akkor ne hasonlítson senkire. Sőt inkább ne is legyen arca. Minek egy fantáziapartnernek arc? Azonnal megjelenik előttem egy férfi arc nélkül: a szeme, az orra, a szája helyén sima, domború bőr, mintha benőtt volna a szája meg az orra lika, meg a szeme. Leginkább olyan, mint egy ócska próbababa, vagy mintha egy vívósisak nőtt volna a fejére. Egészen ijesztő, inkább kemény horror, mint szoft pornó. Ehhez kéne vonzódnom?

Akkor játszódjon álarcosbálban, legyen rajta maszk. Na, nem! Arról A brazil című film maszkos kínzóemberei jutnak eszembe, akik – mióta először láttam – rémálmaimban szoktak előjönni, még csak az kéne, hogy az ágyamban!

És ha mondjuk, harisnyát húzna a fejére, mert készül bankot rabolni? Más se kéne, harisnya a fejen, az tiszta Fantomas, attól rettegtem egész gyerekkoromban. Símaszk? Valami kommandós kidolgozott felsőtesttel? A kidolgozott felsőtest jöhet, de a símaszk borzasztó. Két luk a szemnek, egy a szájnak. Ha meg akarna csókolni, a fekete kötött pamutot tömné a számba. Ha pedig meg se csókol, minek az egész? Kiábrándító.

Legyen az én szemem bekötve! Persze, mikor pánikba estem a szembekötősdinél az óvodában, a csukott szemes gyilkosos játéknál meg az egyik általános iskolai bulin! Amióta az eszemet tudom, rettegek a vakságtól, ha bekötnék a szemem, nem felizgulnék, hanem beszarnék.

Legyen egyszerűen csak sötét, sötétben minden tehén fekete, és minden férfi kellően vonzó, legfeljebb nem látom a testét sem. De miért van sötét? Mondjuk, kiment a biztosíték a… hol is? A lépcsőházban. Egy szobában. Egy irodaépület üres folyosóján. De mit keresnék én vaksötétben egy férfival bárhol is, akiről azt sem tudom, kicsoda? Hagynám, hogy hozzám nyúljon, ahelyett hogy ordítani kezdenék, segítségért kiabálni vagy verekedni? A sötét és az ismeretlen egyformán halálos rémülettel tölt el, itthon is égve hagyom a kislámpát, ha egyedül kell aludnom. Már érzem is a gyomromban a szorítást, mikor valami mást szeretnék érezni, és egy arasznyival lejjebb.

Nem lesz ez így jó. Legyen inkább fény. Itthon vagyok, csöngetnek, belép egy vonzó férfi… de miért jött? Leolvasni a villanyórát. Tévét szerelni. Tényleg, az a múltkori az UPC-től milyen helyes volt. Átölel, beletúr a hajamba, és azt mondja… na, jó, ne mondjon semmit, egyből kiábrándulnék. Kiábrándulnák, hogy őtet idézzem. Jobb, ha nem szólal meg egyáltalán. De akkor hogy kezdődik az egész? Ittam biztosan, elég sok alkoholt ittam, és az ítélőképességem… Nem, azért annyi ítélőképességem van, hogy tudjam, soha nem iszom egyedül itthon, csak társaságban. Nem is tartok itthon alkoholt.

Jó, legyen társaság, egy házibuli itt nálam… na, nem, itt nálam egy idegen férfival? Az ágyban, ahol Vilmossal? Nem, legyen a házibuli inkább nála, valami közös ismerős hívott meg, mondjuk Orsi, neki hatalmas baráti köre van, én maradok ott utoljára, vele kettesben, a többiek már hazamentek. Nagyon kedves fiú, mint például Zsuzsa férje. Nem szégyellem magam? Zsuzsa férje? Hogy nézek majd a szemébe? Vagy Zsuzsáéba. Nem, nem is ő az, csak hasonlít. Meg egy kicsit Kenau Reevesre. És miért is maradtam ott egyedül egy majdnem ismeretlen fickó lakásában? Soha nem tennék ilyet. Nem, ott vannak még többen is, csak másik szobában. Ittunk mindnyájan, sokat ittunk. Nem lehet. Ha iszom, megfájdul a fejem, meg hányingerem lesz. Orgazmusom viszont tuti nem. Fű? Még csak az kéne, egyszer próbáltam, olyan pánikroham tört rám, hogy le kellett fogni, nehogy hazarohanjak gyalog az éjszakában. Maradjunk az italnál. Valami nagyon jó bor, amitől nem fáj a fejem, vagy még inkább Unicum, attól a gyomrom se készül ki. Mindenki ivott, én egy kicsit ledőlök, bejön Zsuzsa férje, illetve nem ő, dehogy, hanem a férfi, aki hasonlít rá, meg Keanu Reevesre. Egy mozdulattal ránk zárja az ajtót, odalép az ágyhoz, az alkohol ködén át látom, ahogy izzik a szeme. Megsimogatja az arcom, aztán… nem megy tovább, az ivás érzéketlenné tesz, Vilmos is mindig azt mondja, hiába emeli a libidót, ha csökkenti a potenciát. Csinálhatna velem akármit a Zsuzsa férjére és Keanu Reevesre emlékeztető férfi, még talán hagynám is, de nem éreznék semmit, minek fantáziálni olyanról, amit úgyse élvezek?

Kezdjük máshonnan. Utazom a vonaton, elalszom, elringat a rázkódás, arra ébredek, hogy valaki rajtam fekszik, sötét van, alig látom a vonásait. Mielőtt megrémülnék és küzdeni kezdenék ellene, rádöbbenek, hogy én is akarom, vágyom rá, bárki legyen is az, és bármit is akar csinálni velem. Ki lehet az? A kalauz. Elképzelem egyenruhában, tányérsapkával a fején, és rám tör a röhögés. Akkor nem a kalauz, hanem egy másik utas, és jó, igen, hagyni fogom. És aztán? Kisurran a fülkéből, én meg ott maradok, meg se tudok mosakodni, ha tudnék se akarnék egy vasúti vécében! Ráadásul utána annyira szégyellném magam, hogy a bűntudat megkeserítene minden másodpercet, jobb, ha bele se kezdek. Mit kell kitalálnom, hogy ne legyen bűntudatom?

Megvan, mondjuk nincs lehetőségem védekezni. Megkötöz, esetleg késsel vagy pisztollyal fenyeget. Micsoda barom ötlet, soha nem lenne benne örömöm, egyetlen dolgot akarnék csak: kiszabadulni, megmenekülni, túlélni. Ki akar egy erőszaktevő köztörvényes bűnözőről fantáziálni.

Vissza az egész: utazom a vonaton, elalszom, valaki szeretkezik velem, és csak utána ébredek föl. Hohó, akkor nem tehettem róla! Csak nem is emlékeznék az egészre. A picsába a fantáziákkal! Az lenne a legegyszerűbb, ha nem kéne fantáziálnom, mert tényleg megtörténne. Vagy nem történne meg, csak álmomban, és megint csak nem kéne fantáziálnom, megoldaná a tudattalan. De hiába szuggerálom, az álom se akar cinkosommá válni.

Fölkelek, bekapcsolom a gépet, hátha elérem Vilmost Skype-on vagy Messengeren. Ott nemsokára vacsoraidő van. Nem elérhető, a neve mellett szürke pötty. Hol a fenében lehet, ilyenkor még dolgoznia kéne! Mindegy, ha belép, megtalálja. „Bazmeg, Vilikém, bazmeg, bazmeg, bazmeg.” Remélem, megérti. Nem érti meg.

Visszafekszem. „Énistenem, jóistenem, lecsukódik máraszemem….” Reménytelen,  teljesen éber vagyok. Kimegyek a konyhába, főzök egy teát, aztán megpróbálok valami értelmes és teljesen fantáziátlan dolgot csinálni, nem megy ez nekem. Majd alszom négy hónap múlva, ha Vilmos visszajött.