Adamik Zsolt

Állat-és növényhatározás a hetvenes évek lírai popzenéjében

.

Senki sem halt ki, meg meg.

Csak annyi történt, hogy szakítottunk. Mert nem bírod, hogy okoskodom.

Szóval mindenki él és virul: a dinoszauruszok elmentek BKV-ellenőrnek, az ősemberek kiköltöztek a neandervölgyihez Hawaiira, az Acutifrons caracarensis pedig más beosztásban – portásként – de tetű maradt, ami hálás állás, mert tetűnek minálunk lenni kell. A déli gyomorköltő béka beategyüttest alapított, s az északi gyomorköltő béka, mint népszerű tévés prédikátor, dörgedelmes beszédeiben a fiatal nemzedékek elveszejtőjeként emlegeti; ünnepekkor azért összejárnak. A mauritiusi ásólúd rajzfilmsztárnak álcázta magát. Az erszényes farkas megtanult spanyolul, elvegyült Portugáliában, azóta sem látta senki: olykor képeslapot küld, rajta, hogy Anya, jól vagyok, az étel meglehetős, ma megyünk Obidosba fürödni, kicsit leégtem, puszilom Zsuzsát meg aput is.

Hiába a szívhalál s a világvége. Mindenki él, és virul.

Tök fura.

Hülyeségeket álmodozol, és erre nem lehet életet építeni! Ezt mondtad, de legalább sírva. Így hagytál el. Most is ezt mondod, amikor a fenének-se-kell-cuccaimat belenyomod a kezembe, és: nem értem.

Azt mondod: nekem nem elég a valóság. Azt válaszolom: miért lenne elég, ha jobbat is tudok?

Húzom az időt. Mondani akarom még, mindig mondani akarom, hogy örökké mondhassam, és a busz eldülöngél mellettünk, fedélzetén kalauztól torzak a népek, füstöt böfög, a kékje dög, mint David Bowietól a Life on Mars: tehát az Ikarusok se pusztultak el, csupán a szárnyuk törött szét. Tele szájjal, hívogatóan tátog a kocsma, pofája szélén habozik a sör, mellette egy hajléktalan, a hobo hibiszkusz díszpintye, sudár, szálas legény, írmagja az utcának, nagy dúdolva kibiztosít egy csirkemájkrémes konzervdobozt, mire meglepődik a Földbolygó, s ekképp a sebességéből 212,12 m/s-t veszít. Ebbe pedig bele kell szédülni. Mintha bicsaklottál volna te is, úgy kaplak el: a derekadban még nyoma van a kezemnek, nyoma lesz, nyoma volt, otthonosan bújik meg az a kéz, ami az enyém, abban a dúcmeleg alomban, ami a tied, és a tiéd marad már csakis.

Alom, álom, pre-para ez a preparátum előtt. Értetlen vagyok: régen szeretted, hogy olykor elveszek a részletekben. Te mondtad, nevetve, hogy „értetlen” vagyok, pedig csak máshová figyeltem, s persze simán lehet, hogy „éretlen”-t mondtál akkor, és késve értettem meg; a szarkalábak, veszem észre, a szemed alatt még híztak is: én etettem őket, zabbal, babbal, bajjal és bibével. A szembogaradban ott csillognak spirális pályán a pöttyök, sok apró univerzum, ahová a Heteralocha acutirostriso-k röpültek el lakni, mert arrafele csönd van, és békesség. Nem a zajos magány, ami itt. Nem jönnek vissza, majd hülyék lesznek visszajönni, jó dolgukban azt se tudják, merre kapjanak. Az üresség sem halt ki, társbérlőként üvölteti a szintipoppot a szívemben, ami egy cúgos kamra, ezért még fillérnyi lakbért kérni is szégyen: a házinénije vagy, mondanám, és szólnék, hogy kezdjük újra, na, próbáljuk legalább, mert a sivatagi patkánykenguru is túlélte, Ibizán menő lemezlovas, a vörös gazella, nahát, az meg susogós melegítőket értékesít a kínai piacon – de nem mondom ezt sem.

Hülyébbnek néznél, ha mondanám? Vajon?

– It’s a god-awful small affair, to the girl with the mousy hair – a hajléktalan ekképp vonyít felénk.

– Riccs-recccs – ettől a szívem hangos, mikor a tekintetedtől magába dől.

– King-kong – ezt egy böszme óriásmajom dörgi telepofával villámolva, aminek a latin nevét nem tudom, de popkulturális utalásaképp annak, miféle torz világ ez, amiben együtt ketten nem lehetünk, mert túlmegyek minden határon, a bevásárlóközpont tetejébe éppen mostan odamász. A szeretlek kifejezés is látja, a rémülettől moccanni sem mer, ott rezeg kettőnk között, borzong, mint a Deloneura immaculata, mikor az állami lepkevadászok átadják a végzést, miszerint rögvest el kell hagynia Dél-Afrikát.

Nem akarom megkérdezni, hogy Te is látod-e, mert nem látod, és akkor még most is sok lennék. Nem akarok sok lenni. Veled akarok lenni, de talán már rég megsokkultam. Nehéznek lettem találtatva. „Ha engem valaki a földön tart, azt viszem magammal repülni” – mondogattam, és most el kell engedjelek, mint a lufit, mint a mint a mint a…

Mindegy.

Menned kell. Mondod. És sajnálod. És eszembe jut, hogy mi van, ha most látjuk egymást utoljára.

A szívem bicsaklik egyet. Utánad bicsaklik, és fura, hogy sajnálod. Nem értem, miért sajnálod, hiszen sok vagyok, hát nem? Leteszed a terhet, aki én vagyok, ennek ellenére sírsz, sírol, pityeregsz, s a Nap tűri, fáj neki, de el mégsem forr. Lesz tehát tavasz is: ott lakik benne a madárfütty, a bimbódzás, meg a korsósör, meg a régi kerthelység, csak mi nem lakunk. És a tavasz, a nagy taxidermista köszöni, üzente, hogy mibelőlünk nem is kér. Ez van. Vannak más évszakok is, a tél mondjuk, így küldte meg e-mailben tegnap.

Mondom, hogy megküldte: láttam.

Tessék télbe lenni.

Halott állatok szaga szivárgott a szőre alól, mikor a klaviatúrát verte. A körme alatt döglött virág. Fogai közé békabőr ragadt, a torkában halálbrekegés. Emlékeket belez, majd kikészít. Úgy írt, mint aki vicsorog.

Veled akarok kevesebb lenni, hogy több legyek – gondolom. Hogy ne legyek sok. Hogy ne legyek? Összetört szívek. Kevés akarok lenni. Kevesebb. Ennyire szeretlek. Le fogom ereszteni a lufit. Nézem, ahogy belesétálsz egy szimpla utcaleírásba, most mész, nem a jövőben fátyolködbe, most haladsz, szimpla léptekkel, nincs angyalszárnyképzetem, nincs suhanás a beton felett, lépés van, és ez csak egy utca, nem több, nem kevesebb, pöfögés, buszduda, emberzsivaj.

És megfogadom, itt és most: lejjebb adom. Érted merném kisebbnek látni a világot. Ottmész. Elég lenne a valóság úgy, ahogy van, ha maradnál. Ennyire szeretlek.

Hazafelé egy erszényes farkas – kezében térkép, nadrágja susogós dzsogging – tört magyarsággal rákérdez a 72-es trolira: kifejtem, hogy rohadtul eltévedt, kézzel-lábbal hadonászok, ő meg csak pislog, mint aki nem ért az égvilágon semmit.