.

Minden reggel ugyanaz. Sötétben hunyorogva haladok a Rómain, a rakparton, a hidakon át a belassult forgalomban. Délután vissza. Lezárt ablakok mögött aszalodom piros féklámpák közt, azt sem tudom, hogy Csillaghegyen lakom és Csepelre járok dolgozni, vagy Csepelről Csillaghegyre, csak ez az örökké tartó, idegesítő fék-kuplung-gázháromság; kell nekem, mint kecskének a kés, májnak a cukor.

Ha elbambulsz, nekimész az előtted fékezőnek, a reflexeim kényszeredetten élesednek a végigdolgozott nap után, a gondolataim csaponganak: Járni fog valaha az ötös metró Kaszásdűlőről a Boráros térre? A gyereknek mennyibe kerül az osztálykirándulás? Mi a faszért enged be négy autót a mellékútról előttem ez balek?

A vezetők egyharmada tetvészkedő, szolgaian előzékeny, negyvennel megy az ötvenes úton, aztán  bevált a lámpa pirosra, és a csotroganyista fékezés nélkül átmegy, mert nem szabálykövető, csak mazsola! Az ilyenek a legveszélyesebbek.

A másik harmad azt hiszi, minden út rá vár. Jelzés nélkül bevág eléd a szomszéd sávról, ha betartod a követési távot. Úgy tesz mintha jobbra fordulna mert ott kevesebb az autó, elhúz a sor mellett, aztán a kereszteződésnél visszapofátlankodik az egyenes sávba.

Hazafelé tartok a budai rakparton. Fojtott kuplung, fék, egyes. Már kettesbe váltanék, de fékezni kell, mert a Lánchíd és a Batthyány közt autók kígyóznak le a rakpartra. Ilyenkor előre engedsz egyet, aztán mögéd is bejön egy, ez a szervilis barom meg négyet hagy befurakodni a sorba! Kurvanyád! Kilométereken át követem, előzni esélytelen, lépésben haladunk éberen, zsákmányra ugró párduc vagyok, azonnal reagálok, ha fékez, ha indul. A Tímár utca felé gyorsulunk, már hármasba tudom tenni a sebváltót, a kanyar után egy anyuka készül átkelni a zebrán, a babakocsi elejét kitolja az útra, ez a fél utcát maga elé engedő szolgalelkű szar meg hirtelen ámokfutóba vált, gyorsít, kikerül, majdnem elcsapja őket. Megállok, a kismama az imént visszarántotta a kocsit a gyerekkel, most fél átmenni a zebrán. Intek neki. Szabódva, bizalmatlanul indul.

Nem bírom én ezt már sokáig. Meghalni szeretnék, játszom a gondolattal, milyen lenne nem lenni. A Sziget-fesztiválos vasúti híd után balra sorolok, az Auchan parkoló félreeső szegletében keresek menedéket, távol a bevásárlóktól. Elzárom a motort és behunyom a szemem.

Meghaltam. A koporsóban sötét van, kellemesen hűvös. A hátamon  fekszem, végre nem kell reagálnom semmire. Nincs araszoló kocsisor, mellékutcából elém ugró terrorista, gamer-reflexeket igényló apró fékezések. Nem kell hitelt sem fizetni, e-mailekre válaszolni, rezsin parázni, feladatokat végighallgatni, határidők miatt szorongani. Szorongani…

Elmerülök a halálban. Békés, ünnepélyes, és ha már ünnepélyes, akkor szóljanak harangok! Nem olyanok, mint John Lennon Mother című dalában, abban túl sok a kötődés, a vágy és a vád. Az AC/DC Hells Bells kezdése meg full horror, faszom se’ akar a pokolba kerülni! Akkor inkább a Tuxedomoontól a James Whale. Abban időtlenek a harangok, géplovak dobognak, a hétköznapi világ lecsorog a csatornába. Légzésem lassul. Mintha rongy lennék, mosódik ki belőlem a stressz. Így, végtelené nyújtva már nem is idő az idő, inkább nyugalmi állapot, víztükrön lebegés, mártóznék benne a világ végéig.

Kopogtatják a koporsóm fedelét. Hunyorogva lejjebb húzom  az ablakot. Rosszul öltözött fickó kérdi, elviheti-e a magányos bevásárlókocsit, ami az autóm közelében parkol, benne egy százas. Vigyed! – legyintek, de már vége. Visszajöttem.

Hazafelé elengedem a parkolóúton keresztben-kasul átkelő gyalogosokat, az egyik megáll az út közepén, a zsebében kotor, elővesz egy telefont, megy tovább, és én nem szitkozódom, nem dudálok. Feltöltődtem. A körforgalomban szó nélkül elengedem a kintről bevágó fekete Mercit, aztán lefordulok a Grafisoft park felé.

A kereszteződésben egy ezüstösebb napokat megért, alumíniumra kopott verda áll előttem. A lámpa zöldre vált, a csóka kiteszi a balra indexet, aztán nem indul. Mit csinál?

 Már sárga, mire a fazon észbe kap, átrobog, én meg bennragadok a pirosban. A sétakocsikázós kurva anyád! – üvöltöm.