“Az identi­tás nem egyszerűen belső ügy, hogy ki minek tartja magát, ha­nem van egy másik része is, hogy tudniillik mások minek látják az embert. Sokszor ellentmond egy­másnak a két dolog. Valahol, azt hiszem, megírtam, de ha nem, akkor is így érzem: ha éjszaka háromkor fölver­nek, és megkérdezik, ki vagyok, akkor sincs más válaszom, mint az, hogy ma­gyar. Ezt a gyerekkorommal magyará­zom, pedig nem Magyarországon szü­lettem. És Bulgáriában – magyarként – privilegizált állapotok között éltem. Nemcsak azért, mert minket mégiscsak európainak tekintettek a helyiek – ma­gukat, ötszáz év török uralom után, kevésbé – , hanem családunk gazdasági helyzete miatt is. A belső és a külső identitás meghatározásában ugyanis nemcsak a kulturális, hanem a társadal­mi azonosság is fontos. Ha azt mondom magamról, hogy magyar vagyok, akkor ezt is valahogy értelmeznem kell. Mert mit jelent ma az itthoni politikai viták­ban magyarnak lenni? Én egy „idegen­lelkű” magyar vagyok. És „nem-nem-sohás” magyar voltam gyerekkorom­ban, így neveltek. Ma nem. Ma ezt ne­vetségesnek és veszélyesnek tartom. Te­hát nem úgy vagyok magyar, ahogyan ezt akármelyik politikai csoportosulás meghatározza, hiszen engem már egy­szer kizártak a magyarságból, mert két nagyszülőm zsidó volt. Érthető tehát: ebből elegem van. Hogy magyar va­gyok-e vagy sem, azt én határozom meg: a papírjaim, a jogaim és a han­gom. Nekem, mint bármelyik honi la­kosnak, hangom van ebben az országban. Minden morális okom és jogom megvan ahhoz, hogy hallassam.”