„Apám csizmája ott lépkedett előttem. Csizmája ugyanolyan egyedi és ismerős volt, ugyanúgy őt magát jelentette, mint az arca. Amikor otthon lehúzta, ott állt a konyha sarkában, és furcsa, bonyolult szagot árasztott, amely a trágya, a gépolaj, a rászáradt sár és a talpbélés vastag és mállófélben lévő anyagának szagából tevődött össze. Apámnak szerves része volt a csizma, amelyet időről időre eldobott magától, az pedig várta, hogy visszavegye. A két csizma valahogy makacsnak és kérlelhetetlennek tűnt, majdhogynem brutálisnak, és én arra gondoltam, hogy ez is része apám külsejének, kiegészítője és ellenpontja az arcának, amely mindig készen állt a tréfálkozásra és az udvarias kedveskedésre. De ez a brutalitás sem lepett meg: apám mindig olyan helyekről tért vissza hozzánk, anyámhoz és hozzám, ahová a mi fantáziánk nem tudta követni.”

.

„Attól félek – alighanem mind a ketten attól félünk –, hogy amikor eljön a búcsú pillanata, hacsak nem intézzük el nagyon gyorsan a csókot és egymás vállának játékosan heves szorongatását, kénytelenek leszünk egy pillantást vetni a sivatagra, amely ott húzódik kettőnk között, és tudomásul venni, hogy nem egyszerűen közönyösek vagyunk egymás iránt, hanem a szívünk mélyén el is utasítjuk a másikat, ami pedig a múltat illeti, a közös múltunk, amiből pedig olyan nagy ügyet csinálunk, valójában egyáltalán nem is közös, mindketten féltékenyen őrizzük a magunk részét, és titokban azt gondoljuk, hogy a másikból idegen lett, akinek többé nincs joga ehhez a múlthoz.”

.

„Jól ismerem a bennem lakozó Gonoszt. Ez a biztonságom titka. Úgy értem, ismerem a legrosszabb oldalam. Lehet, hogy rosszabb, mint más emberekben a legrosszabb, de tulajdonképpen nekem arra nem kell gondolnom, sem törődnöm vele. Nem mentegetőzöm. Én békében élek. Szörnyeteg vagyok? A Világ azt mondja, igen, és ha ezt mondják, akkor én elfogadom. De én meg azt mondom, hogy a Világ semmit se jelent nekem. Én Én vagyok, és esélyem sincs rá, hogy más legyek.”