„Nincs benne gyűlölet, prófétai szigor, türelmetlenség. Nem ahhoz a Krisztushoz húz, aki kiverte a kufárokat a templomból, hanem ahhoz, aki lecsendesítette a tengert, s példázatokkal igézte tanítványait. S aki elsorolja ugyan a világ bűneit, de nem sújt le botjával, hanem varázslatokat, példázatokat rajzol vele.

Szemérmesen érzelmes, szeretettel moralista. Naturalista is, merthogy szereti megrajzolni a világ apró jelenségeit, pontos, finom vonásokkal az arcokat, az élet ízeit, érdességeit. Intellektuális, a jó író szintjéig: szereti értelmezni, kommentálni a látottakat. Lehet, hogy egyik-másik karakterjegyének uralma zajosabb írói sikert hozna neki, több rajongást és szörnyülködést, de nem lenne becserélhető erre a becsülésre, rangra, amivel most számon tartjuk. (…)

Szemlélődésében van egy kis távolságtartó fölény, megértő, de föl nem mentő kritika. A bölcs, de tehetetlen Gondviselő, a szeretetvallás papja lenéz az ideák magasából a kis emberekre, örvendezőkre, fontoskodókra, a tüskéik kiszedésével bíbelődő sérültekre, a terhek alatt görnyedő és belerokkanó Emberfiakéra. Alakja mögött fölsejlik a művészet embergyógyító erejében hívő, érzékeny lelkű, egykor zenélni tanuló, festegető, verset író kisfiú.”

(Szakonyi Károly. in: Lyukasóra melléklet, 1994/2.)