Nem gyakran fordul elő, hogy Szijj Ferenc interjút ad. Mostanában a publikációi is ritkábbak, éppen ezért minden nyilvános megjelenésének súlya van. Ő maga azt mondja, ez csak így alakult; bár tény, hogy zárkózottsága miatt nem keresi a lehetőségeket a felszólalásra.

Azt mondod, nem tudatosan tervezed, mikor, hogyan jelensz meg a nyilvánosság előtt.

Hát igen, az a helyzet, hogy nem tolonganak az ajtóm előtt az újságírók, tévériporterek és podcastosok. De az is igaz, bár nem tudom, befolyásolja-e a tolongást, hogy keveset írok, ezért keveset is publikálok. De ez szerintem nem is baj. Nem szeretnék abba a tévedésbe esni, hogy minden leírt szónak roppant fontos és rendkívül mély értelmet tulajdonítok. Hogy leírok valamit, ami úgy néz ki, mint egy akármilyen hétköznapi közlés, egy banális mondat, de ha jól belegondol az olvasó, akkor rájöhet, hogy benne van minden, élet, halál, szerelem. Én ezt szeretném elkerülni. Amúgy meg fordítok, azzal próbálok pénzt keresni, meg család, újabban ház körüli teendők. Lopom az időt az íráshoz. Ráadásul amin most dolgozgatok, ilyen kis rövidek, abból nem is akarok menet közben publikálni.

.

Ez azt jelenti, hogy a saját szavaid fontosságát is újra meg újra megkérdőjelezed.

Igazából ez egy állandó mérlegelés, hogy mi a fontos, mi nem, hogy ami nekem fontos, az másnak is fontos-e. Nem lehetünk biztosak. Abban se lehetünk biztosak, fontos-e egyáltalán a költészet vagy az egész irodalom. Vagy hát én biztos lehetek benne, de elismerem, hogy elég nehéz belátni, miért fontos, hiszen egy autó megjavításához vagy egy politikai kampány levezényléséhez nincs szükség közvetlenül irodalomra, márpedig ezek ugye elég fontos dolgok. Menjen az autónk, és soha ne lehessen minket leváltani.

.

Azt mondtad az előbb, hogy amin most dolgozol, abból nem akarsz publikálni, amíg az egész el nem készül. Eleve kötetekben gondolkodsz?

Nem mindig, de már többször előfordult. Elkészül néhány vers, és eszembe jut valami homályos gondolat, hogy mi lehetne egy sorozat versnek a kerete vagy ami valamilyen módon összefogja őket. Ehhez kell némi kreativitás – annak idején a „fényleírásoknál” mindig meg kellett tudnom indokolni a magam számára, hogy az a szöveg, amit épp megírtam, miért is áll kapcsolatban a fénnyel. Általában sikerült. Viszont a hosszú évek alatt lett jó néhány vers, ami még így se fért bele az aktuális kötetkoncepcióba, és ezeket aztán külön kötetbe rendeztem „Igazi nevek” címmel, mert a versek zöme konkrét emberekhez – képzőművészekhez, írókhoz – kapcsolódott. A kritikusok fanyalogtak: „ja, hát ezek csak ilyen alkalmi versek”.

.

Ha valaki követ Instagramon, az láthatja, hogy fotózol is, időnként teszel ki képeket. És valahogy versben is fényképezel: pillanatokat rögzítesz és viszel tovább.

Az Instagram csak szórakozás, ha itt-ott látok valami érdekeset, amiről azt gondolom, hogy esetleg érdekli a négy-öt követőm valamelyikét, azt kiteszem, de ennyi. De korábban sokat fényképeztem lyukkamerával, az komolyabb tevékenység volt, de azzal se jutottam messzire, lényegében éveken át megpróbáltam újra és újra feltalálni a fényképezést. A legelső képekig jutottam el, amikor Niépce egy lyukkamerán át fotózta a háztetőket. Mindazonáltal nekem jó játék volt, és segített gondolkodni arról, hogyan lehet olyan képeket megtalálni, amik a mostani képáradattal szemben valahogy tartósabbak, vagy csak egyszerűen lassabbak. Lassú képek. A másik lassítás a rajzolás: például amikor kirándulok a családdal, akkor cetlikre firkálok tájakat, házakat. Ezek is lassú pillanatfelvételek. Ami igazán érdekel, az, az, hogyan lehet elkapni egy pillanat sokoldalúságát. Vagy egy kép nyitottságát. A lyukkamerán át zárt kép készül, ha mégis nyitottabb, akkor pedig homályos, nehezen kivehető. Egy olyanfajta nyitottság érdekel, ami gazdag és sűrű, ugyanakkor éles; olyat szeretnék írni is, olyan szövegeket, sorokat, amelyek nyitottak az értelmezés előtt, és érdekesek is annyira, hogy az olvasónak kedve legyen értelmezni. Még azt is vállalom, hogy én sem tudom megmondani, hogyan kell őket értelmezni, mégis van bennem egyfajta magabiztosság, hogy ez fontos, jelent valamit, kapcsolatban lehet egy másik elképzeléssel, amivel kiegészíthetik egymást. Van bennem némi affinitás a klasszikus avantgárd, a szürrealizmus látószöge iránt: amikor minden nyitott, a kész mű, akár kép, akár szöveg, nincs lezárva vagy lekerekítve. Nagyon szeretem a káosz-alakzatokat is, azt a fajta esetlegességet, véletlenszerűséget, amiben mégis van valami rend. És azt gondolom, az irodalomnak az lehet az evolúciós haszna, hogy fejleszti a legfinomabb, precíziós érzékenységünket, amivel valami rendet találhatunk a kaotikus vagy nehezen átlátható alakzatokban.

.

A versekben nem használsz klasszikus formákat.

Igen, mert úgy gondolom, hogy a rímes, időmértékes vagy ütemhangsúlyos forma a hatáskeltés eszköze, és ez az, amit szeretnék elkerülni: azt szeretném, hogy a vers ne hatáselemekkel hasson, tehát versformával, retorikával és más irodalmisággal, hanem maga a gondolat és a kép legyen szép. Egyszer egy interjúban arról kérdeztek, hogy is vagyok én a mondat válságával. Azt válaszoltam, hogy nálam ilyen nincs válságban a mondat. Szerintem az a jó, ha a mondat és a nyelv maga is teljesen áttetsző, és nem tolakodik előtérbe; az a lényeges, ami mögötte vagy benne van. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem kell dolgozni a nyelvvel. Sokat kell vele dolgozni, hogy áttetsző legyen.

.

A Nyolc kormozott üveg című versedben ezt írod: „Nincs olyan lehetetlen vagy félelmetes dolog, ami hét vagy hétszer hét év múlva, vagy néha rögtön ne valósulna meg.”

Ezt én józanságnak nevezném. Ha józanul nézzük a dolgokat, látnunk kell, hogy bármi megtörténhet a világon. Az is, amit lehetetlennek gondolunk, és az is, ami rettenetes. De ha elfogadjuk, hogy bármi megtörténhet, akkor bármit el is képzelhetünk. Tehát egy szürreális kép vagy szöveg elvileg segíthet megérteni a valóságot – nem feltétlenül közvetlenül, bár akár úgy is, ezt se zárnám ki, de inkább gondolati vagy képi áttételeken keresztül. Ugyanakkor jó, ha van valami a valóságtól teljesen elrugaszkodott szövegben, képben, ami jelzi, hogy valamiképpen mégiscsak ehhez a világhoz kötődik. Finoman jelzi.