.

Napjaink nevelésügyét illetően szerintem a legfontosabb kérdése, hogy a 2023-as „forró ősz” után visszatér-e a nyugalom a tanári szobákba vagy sem. Persze kérdés az is, hogy „forró” volt-e a tavalyi ősz (vagy csak a fővárosi utcák, különösen a Munkácsy utca – a „lázadókat” dajkáló Kölcsey Gimnázium utcája képe okozta az illúziót a magamfajta forrófejűekben? S hát kérdés az is, hogy volt-e – ha volt, mikor volt utoljára nyugalom, s ha volt is: az a béke vagy az elnyomás nyugalma volt-e – a tanáriban)?

A kérdés úgy is feltehető – visszatérve az őszre –, hogy bérharc volt-e csupán a tiltakozás, vagy az oktatási rendszer összeomlása elleni kiállás. Vagy még inkább – de ez az én kérdésem, az örökös innovátoré – az ellenállás lángjából az oly sokak által igényelt-jövendölt pedagógiai kultúraváltás ideje jön-e el? Kultúraváltás? Mihez képest?

Hiszen nekifutott a „bilincses iskolák” felváltásának a XX. századelő progresszív tudományossága, valamennyire tanítósága is… A háború elapasztotta ezt a mozgalmat, melyet hazánkban Gyermektanulmány néven foglaltak össze képviselői, a forradalmak ugyan – nota bene még Szovjet-Oroszországban is felkarolták a reformpedagógiák tudományosan megalapozott, egyben mégis (vagy éppen ezért) gyermekközpontú iskolaképét, de aztán akár a „fehérek” győztek, s rendezkedtek be, akár a „vörösök”, az iskola visszarendeződött. Padsorokba zsúfolt tanulók és katedráról magyarázó tanítók, tanárok, a bukás, a szekunda fegyelmező „motívuma”, hatalmaskodó tanfelügyelő – minden változatban Keleten is, Nyugaton is. Utóbbiban talán a magánszférában több helye maradt az alternativitásnak, az iskolázás szabadsága inkább megmaradhatott – levegőhöz jutott néhány nagy, koncepciózus iskolateremtő, Freinet, Neill, Steiner követői. Egy-egy villanásnyira megmutathatta a progresszív pedagógia kompetenciáit a háború borzalmai közepette is, gondoljunk akár Korczakra, akár Sztéhlóra, akár a karácsonyista inasokra, az ebesi Fiúkfalva alapítóira. (Ezen írás keretei közt nincs módunk kitérni a szovjet-orosz – ukrán – Anton Makarenko gyakorlati művére, a Gorkij-telepre, külön tanulmányt, kutatást érdemel, hogy ebben a modellben mi tartozott a megújulás humanista fősodrához, mi nem, s mi az, amit utólag – tán idegen, tán konform díszekként – aggatott rá a sztálini korszak hivatalos pedagógiája.)

S a háború után újracsak felderült az ég az új világnak, új tudásokkal új iskolát teremteni kívánók fölött. A „népi kollégiumok” megannyi pedagógiai megoldása – ha nagy jelentőségű hagyományból, a protestáns kollégiumokéból származott is – valójában új pedagógiai kultúrát ígért. Vagy a NÉKOSz kritikusai kedvéért írom így: ezen új pedagógiai kultúrában sok eleme volt az intézmény belső demokráciájának és egy demokratikus társadalom esélyegyenlősítő normáinak. Akárhogy is volt: a konszolidálódó „létező szocializmusnak” ez sem kellett, hamar visszarendeződött minden – csak a katedrát borító drapéria és a tábla felett az arckép, a tankönyvek címlapján az új címer maradt.

Máig tart a vita, hogy a 60-as évek végén hazánkban kibontakozott újfajta pezsgésben mi játszott szerepet? Szóba jöhet a nemzetközi nyitások, bizonyos ’konvergencia’ energiája, a diktatúra felpuhulása, a gazdaság és a politika megannyi más, élesebb kérdései mögött szélárnyékba kerülő oktatáspolitika, vagy mégiscsak valami immanens evolúció (mely például a Szentlőrincen kísérleti iskolát alapító Gáspár Lászlót és elvbarátait a létező bírálatára való felbátorodásra a „marxizmusreneszánsz” vezette, vagy éppen a marxizmusnak gondolt dogmatikus világkép kritikusaként Zsolnai Józsefet juttatta kísérleti iskolához, s hát ne tagadjuk a ’nyolcosztályos gimnázium’ restaurációja is e körhöz igazodott)?

Innen már csak egy lépés volt 1985, az új törvényhozás esztendeje, mely lényegében törvény erejével szabadította fel a tradicionális-konzervatív iskoláktól szabadulni-szabadítani kívánó „nehéz embereket” és műhelyeket. Ki gondolta volna akkor, hogy az iskola felszabadítása, az autonómia alapelvvé emelése jóformán az első kalapácsütés volt a rendszer rosszul összetákolt ládáján, keretein – s a rendszerváltásnak jóformán szimbóluma lett az iskola világában bekövetkező megannyi változás. Báthory Zoltán – akkor még oktatáskutató volt, később lett államtitkár – kimutatásai szerint a rendszerváltás idejére az iskoláknak több mint kétharmada „nyúlt bele” az akkor még kötelező tantervbe – s nem csupán az „ideológiailag kényes, elavult” bekezdéseket húzták át a tankönyvekben.

Ezt az autonómiát „szentesítette” a rendszerváltás oktatási törvénye – azzal a bizalommal, hogy az autonómia felelősségéhez jutó intézmények képesek lesznek saját belső viszonyaikra, erőforrásaikra, közvetlen társadalmi környezetükre, gazdaságára, munkaerőpiacára, kulturális hagyományaira, „ökoszisztémájára” – partnereikkel, köztük fenntartóikkal: demokratikusan választott önkormányzataikkal, a szülőtársadalommal, nem kis részt magával a tanulóközösséggel egyezségekre jutva megalkotni saját és egyedi ’pedagógiai programjukat’. S e pedagógiai programba adaptálják a magtantervkén elgondolt Nemzeti Alaptanterv fejlesztési követelményeit – a társadalom kulturális közbeszédének fenntartása érdekében.

Megindult-e a helyi tervezés? S ha megindult: jó kedvvel láttak ehhez az ’önismereti’ munkához a tantestületek. Jó példát, rosszat is láttam. Személyesen is. Sok energia szabadult fel, a valóságos pedagógiai folyamatok megértése valóságos katarzisokat is előidézett.

Azt hiszem, a (akkor éppen szabad demokrata-szocialista) kormányzatnak volt kevés bizalma, bátorsága ehhez a felszabadító oktatáspolitikához. Vagy már akkor is nyomást gyakoroltak képviselőire a majdani konzervatív fordulat győztesei? Vagy közülük se mindenkinek tetszett ez a „fenenagy” oktatási demokrácia? Vagy az „oktatásfejlesztő ipar” érzett nagy piacot ebben az átalakulásban, s kínálatával – minisztériumi segítséggel – segédletekkel kínálta meg az iskolákat? A tény tény: az iskolák túlnyomó része – NAT ide, NAT oda – a „bevált” ’78-as tantervek szövegeit nyomta be az iskolai fénymásolóba, ezek alkották a ’helyi tantervet”. Halat kaptak az iskolák háló helyett – látom utólag, s ezt a táplálékot hamar elfogyasztották. A mérleg másik serpenyőjében persze a szabadság levegőjében kivirágzó – hazai vagy nemzetközi forrásokat is magához vonzó – alternatív iskolák jelentős mintája helyezkedett el. Az ő példájuk máig – a később jött zord viharok közepette is – örök „igazoló jelentés”: lehet új, adaptív pedagógiai kultúrát alkalmazni a siker ígéretével.

Hogy az „alternatívok” kisugárzó hatása köré az új – a NER nevét viselő – hatalom épített-e drótkerítést, vagy a „kívülmaradt” pedagógustársadalom szekértáborai sáncolták-e el mindezt? Kutatást kellene róla végezni.

Az tény, hogy mire a tanárképzés ráfordult az „új kultúrák” közvetítésére, addigra e sáncok már (újra?) épültek. A tanárképzés ráfordult? A hirtelen nagy érdeklődéssel tájékozódó pedagógiai tanszékek dinamikusan, a „tantárgyak” tanszékei „megfontoltabban”. S mire elhangzott egy vidéki egyetem fizika tanszékén az ominózus mondat: „ aki tudja a tudományt, az tanítani is tudja”, addigra e nézetből már-már ideológiát kovácsolt magának a „pedagógiai ellenforradalmat” tervező legújabb „szép új világ”. (Noha ez az ideológia óvatosan eleinte csak az újNAT-ok magyarázataiban rejtőzött, mára befolyásos politikai szereplők írnak tanulmányokat a „konzervatív visszafordulat” szükségességéről.)
Mintha a szabadságelvű, személyiségre figyelő, gyermekközpontú pedagógiai kultúra megszerezte volna hegemóniáját…
A „szabadság törékeny bástyáinak” védelmét éreztem akkor, amikor a középiskolás diáksággal egyesült fővárosi tanártársadalom birtokba próbálta venni az utcát – s többet követelt a bérrendezésnél. Ez utóbbi megvalósult – mondhatni: úgy ahogy. Ám a tankerületek karanténjaiba zárt iskolák sem forrást, sem szabadságot nem kaptak hozzá, hogy modernizálják: értsd a társadalom,a diákság szükségleteihez és lehetőségeihez igazítsák az iskola pedagógiai kultúráját. A „visszafordulat” politikai parancsa ennek megfelelően csak az avantgárdot béníthatja meg. A „mainstream” pedagógustársdalom észre sem veszi, hogy fordulat van. Legfeljebb annyit érez – kellő jogi tudás híján –, hogy no, mégse lesz „a szülőknek akkora nagy pofája” ezek után, meg „mégse a gyerek mondja meg, hogy mit tanítsunk neki”. Ez lenne a mainstream? Az 50 év fölötti mai „törzsgárda”? A fiatalok – akik tán tanultak kultúraváltást – meg rég pályaelhagyók?

„Vagy bolondok vagyunk..”– idézem Adyt. – „Vagy ez a mi hitünk…” Mi lesz, ha egyszer mégiscsak győz a Negyedik Köztársaság. Mit tud kezdeni az iskolával? Ezzel a kedvező áramlatok idején is igen nehezen mozduló uszállyal?

Nem tudok más alternatívát: globális átalakítás helyett az innovatív szigetek, szigetcsoportok fokozott támogatásával, a tájékoztatás nyíltságával kell, lehet elérni – így volt ez egyébként megannyi fejben a rendszerváltás reményteli idejében is –, hogy a ragyogó „korallzátonyokból” szárazföld, később kontinensnyi tér legyen.

Radnótival szólva: „tarts ki addig lélek, védekezz…”