Átélni vagy túlélni?

egy atipikus tanár feljegyzései

A gitárt már kissé nehezen érem el a terhes hasamtól, de hát az utolsó magyaróránk nem múlhat el Erdős Virág verse nélkül, amit naná, hogy együtt énekelünk, ha már Noel a kongáját is elhozta. Babaváró búcsúbuli, azért ez nem olyan szomorú, csak nem bele ment a tanárnő szemébe a krétapor? Ikerfiaim mit sem sejtve lebegnek még a földi lét előszobájában, a kamaszarcokon kicsit félszeg, kicsit ünnepélyes megilletődöttség, azért ennél a résznél mindenki elvigyorodik és teli torokból fújja:

Az állásinterjún nem ismertem ezt a verset, hiszen meg sem íródott még. 2010-ben, friss diplomás magyartanárként (némettanár is vagyok, de az identitásom magyartanár, főleg irodalomtanár, bármi jöjjön is el) tévedtem be ebbe a faipari iskolába, akkor szakközépiskolának hívták, a 2018-as babaváró buli idején szakgimnázium volt a neve, ma technikum. Megannyi szerkezetváltás és fenntartó-csere, Színes TISZK, KLIK, szakképzési centrum, EMMI aztán Belügyminisztérium, belügy, hadügy, rendészet, csupa tanügyi regula, a pedagógiai szempontok szót sem érdemelnek döntéshozói szinten. Az állásinterjún persze nem ez volt a téma, csak a szakavatottak sejtették, mit fog magával hozni az iskolarendszer épp csak megindult központosítása. Míg a soromra vártam, ámulva néztem a fából faragott tablókat, a végzős diákok saját készítésű mesterműveit. A tanműhelyből szálló forgács illata egyből megihletett, kerek-perec megmondtam az igazgatónak (akiről egyből tudtam, rokonlélek), hogy kedvenc egyetemi kurzusomat, Lackfi János és Vörös István kreatív írását én bizony adaptálnám a helyi viszonyokra, egy életem, egy halálom. Ahol ilyen bőséggel hullik a forgács az alkotó kezek alatt, ott miért is ne tekinthetnénk a nyelvre is mint megmunkálandó anyagra? Lesz itt költészet, akárki meglássa! Nem ám csak unalmas verselemzés meg életrajzok végtelen magolása. Csak adjon esélyt. Adott.

„Und jedem Anfang wohnt eine Zauber inne, der uns beschützt und uns hilft zu leben”[1] – biztattam magam kedvenc Hesse-idézetemmel, amikor először beléptem a harmincfős osztályokba, amelyekben többségében vagy épp kizárólag kamaszfiúk várták mérsékelt lelkesedéssel a beavatást a tudományok és művészetek világába. (A „mérsékelt lelkesedés”, bevallom, erős eufemizmus. Különösen a kilencedikesek jelentettek kihívást, akik vagy nem láttak ki a telefonjukból, vagy zabolátlan erőfitogtatással és véget nem érő provokatív rendbontással igyekeztek kivívni a jobb helyeket a csoporthierarchiában.) Próbáltam elhessegetni ismerőseim vészjósló intelmeit és saját félelemmel vegyes előítéleteimet a mai fiatalok kapcsán, és a célra koncentrálni. Mert én már tudtam, amit ők (többségükben legalábbis) nem, de úgy éreztem, meg kell tudniuk: az olvasás, az írás, a költészet, az olyan, mint… Nem, hasonlat mit sem ér. Talán a metaforák. A költészet éltető forrás. Oázis. Menedék. Vigasz. Tavaszi zápor fűszere a földnek. 

.

„Jó volna tiszta cipőbe lépni, és elsétálni a lelkünk kapujáig”

„Jó volna sugárhajtású repülőbe ülni, és utolérni az elsuhant álmokat”

„Jó volna tengeralattjáróval elménk mélyére merülni, és a felszínre hozni a kincseket”

Jé, pont a bukottak írásai kerültek fel a táblára! – ez a felkiáltás azóta is kísért (persze nem én kiáltottam, először fel sem tűnt). A fenti sorokat tényleg évismétlő diákok írták József Attila sorainak mintájára („Jó volna jegyet szerezni és elutazni önmagunkhoz”), amikor az utazás toposzról tanultunk Szent Ágoston kapcsán. Valahogy kezdetektől fogva hozzájuk tudtam a leginkább kapcsolódni – az évismétlőkhöz, a „BTMN-esekhez” (beilleszkedési és magatartási nehézséggel küzdőkhöz) és az „SNI-sekhez” (sajátok nevelési igényűekhez), a hátrányos helyzetűekhez, a rendszer mostohagyermekeihez, akikről a tanárképzésem egyébként nagyvonalúan elfeledkezett. Míg gyártottuk nagyüzemben a teljesen életszerűtlen, hosszú-hosszú óravázlatokat és a töltelékszavakkal, sablonpanelekkel felturbózott reflexiókat, kamu-hospitálási naplókat (akik ezeket kitalálták, később ők dolgozták ki a csodálatos „tanári portfólió” követelményeit is), senkinek nem jutott eszébe még csak említeni sem, hogy amúgy vannak ám tanulási nehézséggel küzdő és/vagy hátrányos helyzetű diákok is. Burokban élő gimnazistaként majd bölcsészként nem találkoztam velük sem papíron, sem élőben, annál inkább jelen voltak aztán az első munkahelyemen. Szerencsére az első tanévemben (a 2010/11-es tanévben) még olyan kivételes helyzetben voltam, hogy nemcsak szaktanárként, hanem úgy nevezett „ifjúságvédelmi felelősként” is dolgoztam az iskolában, ami azt jelentette, hogy a viszonylag kis számú „rendes” tanórám mellett ezeknek a különféle nehézségekkel és hátrányokkal küzdő tanulóknak tartottam egyéni és kiscsoportos foglalkozásokat – az igazgató pedig teljes bizalmat és szabadságot adott nekem ebben. (Bizalom. Szabadság. Kinek jutnának ma eszébe ezek a szavak, ha azt mondom, tanári pálya?) Miután nem kellett (ekkor még) hetente több száz írásbeli munkát kijavítanom, ezernyi érdemjegyet beírnom és napi hatvannyolc e-naplóba regisztrált késésről és hiányzásról döntenem, maradt időm, energiám és kapacitásom a tanulókra egyénileg odafigyelni, hozzájuk kapcsolódni, minden napra valami izgalmas szöveget, feladatot kitalálni (annak ellenére is igyekeztem, hogy ekkoriban még használható tankönyveink is voltak). Lett egy zenekarunk a diákokkal, verseket zenésítettünk meg és népdalokat dolgoztunk fel, értelmi sérült és hajléktalan emberekkel összművészeti projektet, kiállításokat és irodalmi kávéházakat szerveztünk. Elsősorban megtartó közeget szerettem volna adni a diákoknak, jó érzéssel és sikerélményekkel teli programokat, hogy érezzék, élni és tanulni érdemes. És megtanítani őket arra, hogy sose feledjék, mindig vannak emberek, akiknek még nehezebb, és a velük való szolidaritás érték. Jó volt, istenem, milyen jó.

Aztán eltörölték ezt a státuszt, hogy ifjúságvédelmi felelős, mert a fenntartó pénzkidobásnak ítélte, ekkor már heti huszonnégy-huszonöt tanáróra mellett próbáltam életben tartani az elindult projekteket. Lett egyetlen ifjúságvédelmi felelőse öt iskolának, rendes ember volt, havi egyszer láttuk, lehetett kérdezni, válaszolt, ha tudott, aztán később végleg megszűnt ez a lehetőség is. Én pedig késő éjjelekig javítottam és adminisztráltam és terveztem az órákat, főleg, miután már a Mozaik Kiadó korszerű, a tanároknak és diákoknak valódi segítséget nyújtó tankönyveit is letiltották, a plakátokon büszkén hirdetett „ingyen-tankönyvek” meg… Na jó, hagyjuk, kár volt a faanyagért, ahogy a faipari szakma iránt elhivatott tanítványom megjegyezte.

Az első év flow-ja és húszas éveim naiv lelkesedése a romló körülmények ellenére viszonylag töretlen lendülettel repített túl a harmadik X-en. Igaz, fárasztó és nyomasztó volt az óraszámok (és a politikai kontroll) növekedése, de a mérleg másik serpenyőjét még egy ideig ki tudta egyensúlyozni a pedagógiai siker (nyilván volt kudarc is, de nem uralta le a mindennapokat). Én legalábbis sikerként éltem meg, hogy az idealista elképzeléseim nagyrészt valóra váltak, azaz nyitott és érdeklődő fiatalok vettek körül, akikkel jó emberi viszonyban, egymás méltóságát tiszteletben tartva, örömmel tudtunk együtt alkotni és tanulni, és hogy pezsgő szellemi, irodalmi műhelyünk alakult. Ekkorra már volt annyi önbizalmam, hogy nyíltan felvállaltam: nem vagyok hajlandó betartani az előírt tantervet, és libatömőként tuszkolni le a diákok torkán az irreálisan sok tananyagot. Hiszen az állandó magoltatással a lényeg veszik el. (Ha nem annyira költőien, mint pusztán gyakorlatiasan nézzük: a szövegértés és szövegalkotás készségének a fejlesztése. De még annyi minden más is.) Ekkor még a magyarérettségin csak a szóbelin kértünk számon lexikális tudást, aminek a tartalmáról alapvetően az adott szaktanár dönt, szóval úgy éreztem, én akkor is szabad vagyok.

Aztán az igazgató, aki annak idején felvett és bizalmat adott nekem, nyugdíjba vonult. A kreatív írás kapcsán időnként megkeresett egy-egy médium, és én nemcsak a módszertani dolgokról beszéltem, hanem sokszor fogalmaztam meg rendszerkritikát is. Túlterhelt diákokról és tanulókról, életszerűtlen tananyagról, korszerűtlen iskoláról. Magukra hagyott hátrányos helyzetű gyerekekről, alulfinanszírozottságról. A pedagógiai munkát agyonnyomó adminisztrációs terhekről. Kezdtem kellemetlenné válni. Hát még, amikor a Tanítanék Mozgalom egyik képviselője lett belőlem – volt kollégám, aki elhitte a kormánysajtóban leírtakat, miszerint Soros György finanszírozza a mozgalomba fektetett (valójában teljesen önkéntes) munkánkat, kérdőre vont, igaz-e, hogy valami gyanús, titkos összeesküvés ügynökei vagyunk… Voltak persze, akik töretlenül támogattak mindvégig. Mások összesúgtak a hátam mögött.

.

Az utolsó tanévemben már csak félállásban dolgoztam a faipari iskolában, fél lábbal átléptem a Zöld Kakas Líceumba, mert vágytam egy olyan csapat részévé is lenni, ahol senkinek nem vagyok gyanús. Kiderült, hogy vannak más pedagógusok is, akik épp az atipikus, a hagyományos iskolarendszerben gyakran megbélyegzett tanulókban látják meg azt a hajtóerőt, amire még iskolát is alapítottak. Egy diákközpontú, demokratikus, folyamatos mozgásban és fejlődésben lévő, csodálatos iskolát.

Aztán megszülettek a kisfiaim, egyből kettő, aztán még egy, aztán a fővárosból elköltöztünk, és én sokáig nem láttam egyáltalán, hogyan tovább. Időközben tovább szigorodott a NAT, még több és még korszerűtlenebb lett a tananyag, magyarból főleg, az írásbeli érettségin is bevezették a lexikális tudás számonkérését, ami már nem a szaktanártól, hanem az Oktatási Hivataltól függ. Szóval azt már tudtam, hogy nem akarok többé középiskolai magyartanár lenni. 

Aztán egy nap M., régi barátom, akivel annak idején együtt ültünk Lackfi János óráin az első sorban, aki aztán szintén magyartanár lett és szintén kiábrándult, mondta, hogy akkor ő most beadja a jelentkezését gyógypedagógiára, lesz, ami lesz. Villámcsapásként hasított belém a szó – gyógypedagógia. Hát persze. Hogy nem jutott nekem is eszembe? Egyszerre új megvilágításban láttam az elmúlt éveket. Láttam magam előtt rég és nem is olyan rég volt diákjaim arcát, az SNI-seket, a BTMN-esek, az évismétlőket, a problémásakat. Akiket a legjobban szerettem. Láttam magunkat a szalagavatón, gitárral, síppal, dobbal, nádi hegedűvel, amint azt énekeljük: „És mi arra születtünk, hogy a föld sebeit begyógyítsuk életünkön át, életünkön át…”[2]

Ha a föld sebeit nem is… De a nehézségekkel küzdő, a rendszertől tovább sebzett gyerekekkel lehet még feladatom. Vizsgáztatás, számonkérés, megítélés, osztályozás – sosem volt igazán az én világom. De hátha segíthetek majd a fejlesztésekkel abban is, hogyan találjanak mentsvárat, oázist, megtartó közeget, hogyan találják meg önmagukat. Ebben aztán én is megtalálhatom magam újra, talán nem vesztem el még teljesen.

Szóval jelentkeztünk és most elsősök vagyunk. Und jedem Anfang wohnt eine Zauber inne, der uns beschüztz und hilft zu leben.

---

[1] „Minden kezdet rejteget varázserőt; ami véd, segít, hogy mindezt éljük át.” (Koosán Ildikó fordítása)

[2] Presser Gábor-Adamis Anna: Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról