Az Aranypolgár című filmben a főszereplő Kane (Orson Welles) ezt a szót ejti ki utoljára. „Rózsabimbó…” – mondja és meghal. Halála után újságírók hada kutatja, miért éppen ezzel zárta édes-keserű életét a dúsgazdag médiamogul. Miféle titok rejtőzik a szó mögött?

Sosem tudják meg.

A néző azonban a film végén láthatja a tűzbe hajított gyermekkori szánkón a rózsabimbó rajzát és nevét: a gyerekkori boldogság utolsó jelét.

Azon gondolkoztam, hogy az utolsó lehelettel kiejtett rózsabimbó szimbólumához hasonlóan, melyik az a könyv, amelynek címét megemlíteném végső pillanatomban, ha éppen azzal búcsúznék e boldog-bús földi világtól.

Nem kellett sokat gondolkodnom. „Egri csillagok…” – suttognám (vagy fogom suttogni) elhaló hangon. Ezt gondolom, pedig ma már Krúdy, Maupassant, Bodor Ádám, Bernhard és sokan mások többet adnak számomra élethez, lélekhez, mint Gárdonyi. De az a regény, amit – szegény anyámnak betegséget lódítva, s így ágyban maradva – ötször olvastam el három nap alatt, olyan rejtett kincsként él bennem, mint a szánkó dísze Kane polgártárs tudata mélyén. Él bennem, és nem kell pszichoanalitikus hozzá, hogy megállapítsuk: Dobó, Bornemissza, Vicuska meg a többiek alapjaiban határozták meg az életemet, az erkölcsömet, a gondolkodásmódomat – a személyiségemet. S talán nem blöffölök, ha azt állítom, hogy a gyerekként olvasó felnőttek lelkének rejtett rekeszében szintén egy-egy irodalmi mű rejtőzik és hat erősebben, mint bármilyen tegnapi vagy mai élmény – katarzis.

A Micimackó? A kis herceg? Az Abigél vagy A négyszögletű kerek erdő? Mándy Robin Hoodja? Tatay Kinizsi Pálja? Vagy valamelyik Csukás, Janikovszky, Bálint Ágnes, Fekete István vagy Békés Pál-regény? (Bocsánat, hogy sokat kihagytam, a magam szerény munkáit is beleértve.)

Vajon a ma uralmon levő magyar illetékeseknek, kormánytagoknak és alázatos kiszolgálóiknak mi volt a gyermekkori rózsabimbó-könyve? Vagy nem volt ilyen, és a kétharmadért éppen azért hajtanak elefántokat a művészet porcelánboltjába az oktatást felforgatni, fóliázni, bedarálni?

.

A népnyelv farkasvakságnak is nevezi ezt a jelenséget. Valami ott van az orrunk előtt, mindent látunk mellette, körülötte, csak éppen a legfontosabb elemet nem. Egy kellemetlen példát említve: mások már tudják, hogy megcsal a párunk, csak mi nem. Persze sorolhatnék ennél kevésbé személyes példákat a magyar történelem, politika, gazdaság, média stb. területéről. Hazai csapdákat alkalmasint, amelyeket a vak is lát, csak az elvakított választói tömegek nem. Tucatjával idézgethetnék efféléket, de nem akarok legjobb történészeink és publicistáink koszorújára ácsingózni, mert hiába nyújtózkodnék, levelenként sem kapnám a borostyánt.

Inkább egy egyszerű, írói működésemhez közelebbi „farkasvakságot” említek.

Bizonyára vagyunk néhányan, akik egy-egy film láttán hökkenten bámulunk a vászonra vagy a képernyőre, amikor ordító dramaturgiai hibát észlelünk. Ezt a millió dolláros büdzsével bűvészkedők nem látták?

Most csak egy példát idézek, mert azt nem felejtettem el. (Ne nevess, Sacika! Majd eljön az idő, amikor a te emlékezetedből is kiszórja a bölcsülés a felesleget.)

Melyik példára emlékszem?

Az előbbi kis írásomban említettem az Aranypolgár című filmet. Orson Welles remekművét bizonyos válogatott kritikusgárda a világ addigi filmterméséből a legjobb tizenkét film közé választotta Brüsszelben hatvanhat éve. És ma is negyedik az első százban a Variety szerint.

Mi a hiba abban az egyébként valóban fantasztikus alkotásban? A kezdete. Az írásomban is felidézett „rózsabimbó”, amelyet a film legelején a milliomos Kane polgártárs elsuttog. És amely szimbólum eredetének a kiderítésére épül a film nagy része. Újságírók siserehada kutatja, mit jelent ez a kedves és szép kifejezés. Kutatják, kutatják, de a forrást nem találják. Oké, idáig rendben van. No, de akkor mi a problémám? Mi a hiba? Az, hogy amikor a haldokló szájáról elröppen a szó, nincs mellette senki. Nincs a hatalmas teremben senki. Nem hallja Kane polgártárs utolsó leheletével kiejtett rózsabimbóját senki. Csak miután hősünk kiejti kezéből az úgynevezett hógömböt, ami az ágyról legurulva darabokra törik, s Kane polgártárs meghal, akkor nyílik az ajtó, s jön be az ápolónő. Honnan tudta az a rengeteg újságíró a történetben, hogy mit mondott utoljára Kane? Látták a filmet?

Nos, lehet, hogy egyesek számára kicsinyességnek hat ennek a hibának a felemlegetése. A nézők, ha netán észre is vették ezt a gikszert, átléptek rajta, mert a film ettől függetlenül zseniális. Lehet, hogy csak az én – a családom szerint idegesítő – maximalizmusom fújja fel ezt az apróságot. Lehet. De a világban, a történelemben ezek az aprónak tetsző hibák, tévedések, botlások tragédiákat okozhatnak. Soroljam, hogy milyen figyelmetlenségekből robban ki egy háború? Vagy csak egy otthoni baleset? Vagy egy köznapi karambol, ami után sebesültek maradnak a helyszínen. „Anyuci csak lepillantott a mobiljára…!” – sír a túlélő gyermek.

Egyre bonyolultabb és veszélyforrásokkal teli életünkben egyre kevésbé hibázhatunk. Túl nagy a kockázat. Putyin keze a piros gombon van. És ha valaki véletlenül meglöki…?