Nincs több bennem, ami regényben megfogalmazható volna

Beszélgetés Kácsor Zsolt íróval szimfóniákról és festékrétegekről – és arról, hogy mindezeknek mi köze az irodalomhoz

.

Azt mondtad, nem szeretnél több könyvet írni.

Ez a döntés nem hirtelen fogalmazódott meg. Az igaz, hogy a Pokoljárás Bipoláriában megjelenése után mondtam ki, de már előtte is fontolgattam. Úgy gondolom, hogy ami igazán feszített és mindenképpen nagyepikát kívánt, az megszületett abban a hat könyvben, amit írtam.  Az már csak egy külön nagy öröm számomra, hogy a hatodik könyvem tényleg amolyan összegzésféle lett. Persze ezt nem tudhatom biztosan, de most úgy érzem, hogy nem szeretnék, és nem is tudok ennél jobban megnyílni az olvasók számára. Én amolyan alanyi író vagyok, mindig a magam dolgairól, a saját életemről írok. És most, azt hiszem, mindent elmondtam magamról. A másik, ami hátralépésre késztet, az maga az irodalmi közeg. Amikor gyerekkoromban elképzeltem, milyen lesz majd írók között élni és dolgozni, nem éppen erre számítottam. Szerencsére nagyon sok remek kortárs szerző van, elképesztően biztos kezű, jó prózaírók; úgy érzem, hogy a magyar irodalom második aranykorát éljük a Nyugat után. Ezzel együtt én nem szeretnék olyan dolgokon idegeskedni, amiken kénytelen voltam az elmúlt 10 évben. Nem arról van szó, hogy a sértett művész dérrel-dúrral becsapja az írómappát, és leteszi a lantot, csak sok minden adódott össze, ami ehhez a döntéshez vezetett. De a legfontosabb mégis az volt, hogy ennyi tellett: nincs több bennem, ami regényben megfogalmazható volna, és nem kedvelem azokat az életműveket, amelyekben sorra jönnek ki ugyanazok a könyvek. Vannak írók, akik néhány évente publikálják ugyanazt, csak más címmel. Ilyen nem szeretnék lenni, és olyan sem szeretnék lenni, akinek az újabb és újabb könyvét az olvasók a régebbiekhez hasonlítják. Inkább maradjak meg a szép emlékezetükben.

Jó, de azért mégiscsak író vagy.

Persze, írás nélkül nem lehet meglenni. Szeretnék novellákat írni. És az Örökkévaló vicces figura, mert miután ezt elhatároztam, a világ bejelentkezett nálam, hogy akkor írjál nekünk novellákat. Teljesen elképedtem, hogy ilyen létezik, de már két novella le van foglalva március-áprilisra különféle lapoknál. Szóval írás nélkül nem lehet meglenni, de könyvek publikálása nélkül igen.

De ha könyvek alatt nagyepikát értesz, egy novelláskötet még összeállhat.

Olyan ember adjon ki novelláskötetet, aki igazi, vérbeli novellista, mint például Cserna-szabó András. Vagy olyan ember adjon ki tárcakötetet, aki igazi vérbeli tárcaíró, mint Darvasi László, akinek a tárcáit tényleg kötetbe kell gyűjteni. Én nem sorolom magam ide. De verset, azt szívesen írnék! Sokszor dolgozom prózában is a szöveg ritmusával, belső rímeket használok. Akinek van rá füle, az kihallja az írásaimból a költészetet. Van néhány tárcám is, ami ilyen. A költészet egy csoda, ami átjárja az ember életét, nélküle nem lehet meglenni. Napi szinten olvasok verseket, ezek hatással vannak rám, és a hangulatuk, ritmusuk belém és a műveimbe épül. Tavaly óta már írtam is 5-6 verset, aztán meglátjuk, hogyan alakul.

Érdekes, hogy azt mondod, rövidebb művekben kezdtél gondolkodni. Ez nagyon másfajta szerkesztési módot kíván, az eddigiektől eltérő gondolkodásmódot. Márpedig a te könyveidben a szerkezet nem eszköze, hanem aktívan ható része a műnek.  

Igen, a kompozíció éppen olyan meghatározó, mint egy zeneműnél. Úgy tudom elképzelni a regényeket, mint a nagyzenekari szimfóniákat: van egy fő téma, vannak melléktémák, ezeket a zeneszerző különböző blokkokba rendezi;  a különböző tételek visszautalnak egymásra, és így kerekedik ki egy nagy egész. Egy regény éppen olyan, mint egy szimfónia. És az, hogy felmérhetetlen tér áll benne az író rendelkezésére, csak a látszat nagyon el lehet hasalni, túl lehet írni, ha azt hiszed, hogy van hely.  Egy regény olyan, mint egy labda: a felülete nem végtelen, de határtalan. Én eleve udvariatlanságnak éreztem volna az olvasóval szemben, ha túl hosszú regényeket írok. Nem akarom feleslegesen rabolni az idejét. Vannak regények, a remekművek, amelyek nem képzelhetők el rövidebbnek, de azért ez ritka. Gyakoribb, hogy látszik az író igyekezete, hogy valami terjedelmeset írjon, mert attól lesz nagyregény. A novellaszerkezetet ugyanúgy képzelem el, mint a regény szerkezetét. Van 10-12 novellaötlet a jegyzetfüzetemben, és mindegyiknél ugyanaz a munkamódszer, mint a regényeknél volt. Előre leírom, mi lesz a szerkezete, hol mi fog történni, és igyekszem úgy felosztani az arányokat, hogy az aranymetszés szabályai szerint sikerüljön befejezni. Hogy aztán végül így lesz-e, az egy másik kérdés, de erre törekszem. Nem a terjedelem miatt döntöttem tehát úgy, hogy váltok. Inkább arról van szó, hogy a novelláim nem rólam szólnak. Az életből merített történetek, de nem a saját életemből.  

A Pokoljárás Bipoláriában kapcsán azt mondtad, hogy abban is van fikció, de szándékosan nem árulod el, mi az.

99 százalékban minden úgy történt, ahogy megírtam. Az más kérdés, hogy olyan töményen, sűrítve kapja az olvasó a történteket, hogy azt hiheti, ez nagyon rövid idő alatt játszódott le. Holott írom is, hogy 96-ban voltam először a pszichiátrián, azaz 25 évet tömörítettem egy könyvbe.  A tényeken nem változtattam, csak más perspektívából néztem az alakokat írás közben, kicsit eltávolítva magamtól, így tudtam róluk másképpen gondolkodni. Ez az oka annak, hogy a Bipolária nem nevezhető önéletrajznak. De annak a főhősnek, akit én kreáltam ebben a könyvben, ez a sorsa, ő valóban így éli meg a történteket. Ha önmagamra gondolok, mint pszichiátriai betegre, akkor az folyamatos jelen idő, nincs kezdete és nincs vége.

A szabadság központi témád: az írásaidban mindig van valamiféle útkeresés és azt követő felszabadulás.  

Megváltás.

Igen, ez lesz a jó szó: nem is felszabadulás, hanem megváltás. Te hogy vagy ezzel, mennyire érzed beszorítva magad, hol vannak számodra a felszabadultság, ha úgy tetszik, a megváltás pillanatai?

Beszorítva semmiképpen sem érzem magam, legalábbis irodalmi értelemben. Számomra az irodalom maga a szabadság. Ez olyan, mintha azt kérdeznéd egy gyorsúszótól, hogy mennyire vizes. De ő csak akkor érz, hogy vizes, ha kijön a szárazra, úszás közben nem.

Te sokat vagy a szárazon.

Igen, de ha az ember író, és szövegekben látja a világot, mindent szövegekben képzel el, úgy, ahogy a zenészek hangokra fordítják le az őket érő benyomásokat, a képzőművészek esetében pedig anyagszerűségekben vagy színekben csapódik le bennük a világ.  Ebben az értelemben teljesen szabad vagyok, és nem kellett ezért a szabadságért megküzdenem. Az igaz, hogy ez egy folyamat volt. Az ötödik könyvem, a Cigány Mózes írása közben lettem tudatos író, akkor jöttem rá, hogy mivel dolgozom. De a szabadság, mint irodalmi lételem, az megkérdőjelezhetetlen, az irodalom nekem maga a levegő. Nyolc-kilenc éves korom óta tudom, hogy író vagyok, és az irodalom azóta azt a közeget jelenti, ahol a magam képzetei ugyanolyan érvényesek, mint a világ által megalkotott képzetek. Ha valamit szabadságnak neveznék, az ez.

Mi hozta a fordulatot a Cigány Mózes írása közben?

Azt hiszem, későn érő típus vagyok. Még Debrecenben éltem, és rendszeresen feljártam egy festőművész barátom műtermébe. Ő dolgozott, én nézelődtem. Néha beszélt is munka közben. Hihetetlen szenvedéllyel mesélte, hogy különböző ásványi pigmenteket szerzett be annak érdekében, hogy megtalálja azt az anyagszerűséget, amit mondjuk ezer évvel ezelőtt használtak festők. Ő maga vagy szervetlen, vagy szintetikus anyagokkal dolgozott eddig, de elege lett ebből, és vissza szeretett volna térni az ősi megoldásokhoz. Ezért kezdett ásványi pigmentet, tojást, és hasonló természetes alapanyagokat használni: hogy megismerje az anyagot, amivel dolgozik, egy más minőséget, másfajta anyagszerűséget keresett, nem egyszerűen csak színeket. És ekkor rájöttem, hogy a nyelv ugyanilyen: nekem is vannak mesterséges és ásványi pigmentjeim, hiszen vannak idegen szavak, adott a finnugor gyök, és vannak egészen ősi szavak is. Ahhoz, hogy a nyelvvel úgy tudjak bánni, hogy kifejezzem vele, amit szeretnék, az anyagszerűségével kell tisztába jönnöm. Ez egy óriási felismerés volt, és a Cigány Mózesen  már ez az anyagszerűség jelenik meg. Az volt a törekvésem, hogy megnézzem, milyen árnyalatok képződnek akkor, ha a nyelvvel, mint vivőanyaggal dolgozom. Utólag visszaolvasva néhány Esterházy-írást, azt hiszem, hogy ő erre már nagyon korán rájött. De én sokáig bele sem gondoltam, mivel dolgozom, mi az az anyag, amit használok.  Azóta már meglátom egy szövegen, hogy aki írta, az pacsmagolt-e, vagy tudatosan használta az nyelvet. És egyre jobban szeretem a monokróm képeket is: egy igazán jó monokróm kép nagyon sok réteg festékből áll, és ettől megvan az anyagszerűsége. Ugyanígy van a nyelvvel: a jó mondatok mögött rétegek vannak. Mindegy, hogy novella, vagy regény; nem fogok máshogyan írni ezután sem.