Haynal Ákos

Idegenség

A Kálváriától az Aranyig

.

Ahogy átvágok a Baross utcán, arra kapom fel a fejemet, hogy a közelben fura zümmögéssel drón köröz, majd hirtelen eltűnik, fel, a semmibe. Mi a fenét keresett ez itt – gondolom magamban, de nem ezzel foglalkozom igazán, inkább képzeletben vele tartok, hogy láthassam a város gócaiban kavargó tömeget.  Nézem, ahogy mindenki magába vagy a telefonjába fordulva, a külvilágról tudomást sem véve utazik, tülekedik, tart valahová vagy csak úgy tesz, mintha lenne célja. Aki feladta és egyhelyben marad, az szinte észrevehetetlen.  Madártávlatból sárgásszürkék az emberek, egymásba olvadnak, a város sugárzása öltözteti őket, úgy derengenek, mint a körút kopottas homlokzatai.

De persze nem emelkedem sehová, maradok a földön a Kálvária tér buszmegállójában. November vége van mégis kora tavaszi, nyákos idő, kizökkent, mint annyi minden. Korog a gyomrom, de itt sehol semmi. Szereznem kell valamit, ha hazaértem. Mögöttem a kutyafuttatón két pitbull bájosan viháncol, játékra hívják egymást, de jókedvük halvány fénye csak gazdáikat világítja meg. Páran a buszmegálló pavilonjában a szemerkélő eső elől behúzódva toporognak vagy üldögélnek a kényelmetlen fémrácsos padokon. Egész hamar megjött, reng és hullámzik a nagy kék test, ahogy fröccsenve megáll. Rutinosan, mint egy tánckar, ellépünk. Elsőajtós tülekedés. Szótlanul állunk sorba vagy tízen, bekészítve a bérleteket, egyenként felmutatjuk az oda sem figyelő sofőrnek. A busz hátuljába megyek, ott kisebb a tömeg. Az emberek szeretnek megállni az ajtóknál, különösen ott, ahol felszálltak, gondolom valami ösztön dolgozik bennünk, hogy közel tudjuk a menekülési utat.  Könnyen kialakul a dugó. Átverekszem magam az összezáró vállak között, és máris teresebb érzésem van. Ni, egy szabad hely, nagy ajándék, lecsapok rá. A háttérben valaki kiabál a mobiljába: „Apuka: Nem érszűkület! Téli szünet!” Generációs szakadékok. Furcsa, hogy teljesen idegenek a legbelsőbb magánügyeikbe vagy munkájukba avatnak be miközben a telefonjukon beszélnek. Mintha nem létezne rajtuk kívül senki. Muzsikus cigányok parkja. „Na ezért kell az összes magyarnak kitakarodni az életemből, nézd meg a Flóriánnal is mit tettek. Átbaszták, kisemmizték, meghurcolták…” – üvölti a telefonba, szinte közvetlenül mellettem, aztán idegesen felnéz a leszállást jelző lámpára, látja, hogy ég, de azért jelez. A Horváth Mihály térnél utat tör magának, indulatosan dörren a két összerezzenő tinédzser fiúra, akik már a felszálláshoz készülődtek: „Leszállnék!” Mögöttem egy lány beszél az anyjával videochaten: „De igen Mama! János nagyon jól tette, hogy eltiltott a barátaimtól. Elmagyarázta, és tényleg mindegyik becsapott.”

A Harminckettesek terénél graffiti: „Nincs igazság, az Univerzum tágul.” És az embertömeg helyet cserél egy teljesen más embertömeggel. Fiatal lányok és srácok tódulnak fel, ki bundában az évszakhoz, ki rövid dzsekiben az időjáráshoz öltözve, csillognak a sminkek a busz neonfényében. Kezükben üdítős palackok, tartalmuk nyilvánvalóan vodkával feljavítva, és teljesen elmerülnek saját, külön világuk vicces sztorijaiba, amiket fennhangon idéznek fel. Úgyse igazán érti senki, tulajdonképpen ők sem. Csak az a fontos, hogy beszéljenek egymáshoz, a szavak kötik össze őket, szinte mindegy, hogy mi a tartalmuk. Sokan rosszindulatú pillantásokat lövellnek feléjük, mert felháborítja őket, ha van olyan, aki jól érzi magát és hangosan nevet. Néhányuk kimarad az egymást túlkiabáló csapatból és csak úgy van, mert már kínosan részeg, dülöngél, a legközelebbi társa kabátjába kapaszkodik. Ő lesz az első leszakadó. Sebaj.

Sokan a Nyugatiba tartanak, hogy elvegyüljenek az agglomerációba tartók tömegében. Ott látványosan keveredik a kül és a bel. Az aluljáró posztapokaliptikus, nyomasztóan alacsony tereiből származó olcsó ruhák, táskák, fehérneműk lassan kiszivárognak a húgyszagú alacsony alagutakon keresztül a külvilágba, a középszintre, hogy aztán a körúton keresztül áramoljanak szét a városba. Divatos öltönyök és elegáns vajszínű kabátok vágnak át kopogós cipőkben valami fontos tárgyalásra az oszlopok között, sietősen kerülgetik az egymással üvöltöző hajléktalanokat. Tetovált szemöldökű, teltajkú egyenszépek sietnek a négyeshatoshoz, míg a metró széles, csukló torka embereket öklendez fel, hogy az aláírásvadászok és a Jehova tanúinak karjaiba fussanak, akik a sodrásnak feszülve tűrik az érdektelenséget. Minden nap.

A Szentkirályi utca környékén, ahogy a pirosnál vesztegel a busz, arra leszek figyelmes hogy a mellettem ülő énekel. Ahogy felé fordulok egy negyvenes-ötvenes ázsiai férfi félprofilját figyelhetem meg hátulról, kissé felkopott, mégis természetes fekete hajjal, ritkás szakállal. De nem sokat látok belőle. Ő sem vesz tudomást senkiről. Kitartóan les kifelé, arcvonásait csak a tükröződésből láthatom, homályosan, bizonytalanul. Nem tudom megmondani mikor kezdte, az is elképzelhető, hogy végig az úton dúdolgatott, csak most vált hallhatóvá számomra. Teljesen leköt ahogy hallgatom.

Érdeklődéssel nézi az elsuhanó zöld, kék üvegportálokat, a megállókban várakozó embereket. Vajon ismerős itt? Tud magyarul? Ha nem, milyennek láthatta, azt a graffitit? Csak bámul ki az ablakon és énekel. Úgy hiszem egy ősi dallamot variál elnyújtott, hajlított hangokkal, de halkan. Csak én hallhatom. Fogalmam sincs, hogy milyen nyelven és mit dalol, de nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy valamit a honvágyról. Teljesen máshol jár. Diszkréten odapillantok, de nem látom közvetlenül. Hirtelen már nem az embereket figyelem, hanem a mellettem ülő hangjára fülelek, kiragad, magával visz egy olyan dallam, amit egészen zsigerinek gondolok. Az üvegben tükröződő maszkszerű arc és a leszállók alakjai néha egymásba tűnnek, egybemosódnak. Azon kapom magam, hogy elkezdem némán dúdolni a dalt és lassan szöveg is alakult rá. De nem jutottam sokáig. Lehet, hogy egy ponton hang is elhagyta a torkomat, mert hirtelen felém fordult. Csak egy pillanatra akadt össze a szemünk, az övé borostyánszínű volt, szeplős, barna tónusú arcán apró ráncok tették bölcsebbé a tekintetét. Szelíd mosolyt küldött felém.

Észre se vettem és már a Deák térnél jártunk, ahol érezhetően ritkult a tömeg, ahogy a srácok zajosan és jókedvűen lehömpölyögtek a buszról, így aztán a dalt is jobban hallhattam, de fél perc múlva már a Bazilikánál jártunk, nekem meg jeleznem kellett, mert megérkeztem. Még elugrottam egy doboz cigiért, hogy aztán beálljak a gíroszoshoz, amelyik valójában döner kebabot árul, ha van ennek jelentősége itt Budapesten. Kellemesen lepődtem meg, amikor észrevettem, hogy épp előttem várakozik a sorban. Észre sem vettem, hogy együtt szálltunk le. A török anyanyelvű fiú int felém, és én bólintok neki, évek óta náluk vásárolok, ismerősként üdvözöljük egymást. Amikor éneklő barátom sorra kerül azonnal kiderül, hogy egy szót sem tud sem angolul, sem németül, sem magyarul, mindössze mutogat. A török bocsánatkérően biccent nekem, én egy mosollyal és egy nyitott tenyérrel jelzem, hogy nincs semmi gond. És elkezdi neki tanítani, hogy később ne legyen baja a rendeléssel, a csípős, nem csípős, hagyma, fizetni, mindent bele, kártya, kifejezéseket magyarul. Rohadt nehezen megy neki, de részemről kivárom. Végül is már otthon vagyok.