Adamik Zsolt

Töltött noir, halott ponty

.

Hard boiled

.

– Szót kéne ejteni a töltött káposztáról. – húzta össze a szemöldökét Concrete úr, majd tarkón vert egy tükörpontyot.

A tükörpontynak nem volt ellenvetése. Nem is lehetett. A karácsony jött, és a karácsony egy tükörponty szempontjából úgy oson, úgy settenked, úgy húzza gonosz vigyorra a csillámmal töltött pofáját, és úgy szól közeledésekor a nyivákoló hegedűzene, hogy olyat csak tőrölmetszett amerikai rémfilmekben látni, éjfél után.

Concrete úr, aki nyugdíjazása előtt a K.u.K. Farb und Engelhart nyomozóirodánál állt alkalmazásban, mint receptdetektív, egy piros lábosnyi forró vízbe helyezte a pontyot, picit hagyta csak ott, gondolatnyira, majd kivette, megsózta a bőrét, és lenyálkázta. A májfogó és a hereriasztó kések mellől előkapta az epevigyázó szerszámot, a hal hasát már ezzel metszette fel.

A 17-es villamos csikorogva kanyarodott el a ház előtt. A kés csendben végezte a dolgát. A vágás perfekt volt. Sebészi. Pontyepeoltalmazó suhintás, dicsérni valóan pontos és profi metszés: Concrete úr karácsony előtti diétás melankóláján azonban mit sem higított.

Maradt a töltött káposzta, meg a kolbászzsírszájú nő.

– Szót kéne ejteni. Tisztázni kéne. – közölte a sugarasúszójú csontos halak rendjébe tartozó jószággal. Kicsit talán meg is rázta, mintha gyanúsítaná valamivel. A hal nem válaszolt, naná, hogy nem, csupán a száját tátotta, mint aki sztorit vár. Concrete úr azonban csak sóhajtott. – Tán ezért lehet, hogy a nyugdíjas receptdetektívek korán halnak.

És ledobta a halott halat a gyöngyvirágot és kikericset rajzoló viaszkosvászonra, és csak úgy, rongykímélő módon, veres kézzel nyúlt a sokadik viszkispohár után.

– Nem ezt vártam tőled, Concrete. – szólalt meg végül a ponty. A hasából úgy lógtak a mindenféle szervek, mint a girland az adventi koszorúról. – Öregem, az az ember, aki harminc éve még szláv kémszervezetek verőembereit ütötte ki a szirnyiki pontos hozzávalói miatt, és akinek egy ország lehet hálás, mert leleplezte a Nagy, Mundel professzor-féle 71-es Brassói Összeesküvést… hogy az két évtizede itt picsogjon, mint egy PICSOGÓGÉP, az összes december, a minden kacagás, az egész mákosbejglitől szagos ünnepi hejehuja helyett az utolsó ügye miatt.

– Baromira nem érdekel a véleményed. – dörmögte Concrete. A viszkispohárra száradt vért bámulta: a kezének redői és az ujjlenyomata sajátos térképpé változtatták a poharat, ahol az A-ból B-be való eljutást halpikkelyek és alkoholgőz tette lehetetlenné, és amely eljutást valójában nem is akarta olyan nagyon már senki sem. A lényeg az út helyett a térkép volt, a térkép felett való busongás, hogy van, hogy nincs megoldva, nincs már benne lehetőség, csak a leendő, sose le nem talpalt kilométerek sorjáznak, mint alkarban az érfalak.

Odakünn, a konyhaablakon túl kiszakadtak a viharfelhők, és lassan fehérbe öltöztek az óbudai fák.

– Na most Concretekám. – közölte a ponty. – Vagy szólítsalak Emilnek? Mindegy, tojok rá, és igazából rád is, mert itt egyedül nekem lenne okom pampogni, mert ÉN, kérlek alássan, vagyis JÓMAGAM hamarosan ki leszek belezve, a belső szerveimet el fogod távolítani, aztán halgerezd lesz belőlem, többé válok, mint EGY hal, és ezeket a gerezdeket paprikáslisztbe forgatod, és olajban fogod kisütni. ÉREZD MÁR ÁT, édesapám, legalább az ünnep SZELE intsen már meg, amikor azt látod, hogy A.) én meghalok, hogy jóllakhass, vagyis élj, csingiling, boldog karácsonyt! illetve B.) az a nő úgy szívatott meg azzal az üggyel, hogy nem is lennél receptnyomozó, ha legalább egyszer így asszony nem szívatott volna szét.

Concrete nem felelt. Arra az álmos, aranyvasárnapi délutánra gondolt, amikor a kolbászszírszájú nő meglátogatta az irodájában. Concrete már nem volt józan, a nő pedig még nem volt az: érezni lehetett, ahogy a fekete, bongyor hajából éjjeli cigarettaillat kocorkodik elő. A formás lábain felszaladt a harisnyaszem, a cicaábrázatát pedig bágyadt pislogósra állította be a tegnapéjszaka.

– Beszéljen nekem a szármáról. – közölte köszönés helyett. Concrete le sem vette róla a szemét, úgy gyújtott rá.

– Well. Mire kíváncsi.

– A különbségekre, Concrete úr. – A hangja rekedt volt, és izgatott. – Az apró különbségekre.

Így kezdődött.

– Be ne beszéld már nekem, hogy nem láttál át rajta! – röhögött fel az olykor nagybetűvel szóló, ámde halott ponty. – Édesapa: még a legkezdőbb rendőrkopók sem lehetnek annyira hülyék, hogy bedőlnek egy ilyen pimf átverésnek! És az, hogy én csak a te szeszmarta képzeletedben beszélő, karácsonyi ponty vagyok, talán megerősíthet mindünket abban, hogy BE AKARTAD SZOPNI a dolgot. Hogy azt akartad, hogy a nő AZ ORRODNÁL FOGVA VEZESSEN. Te szerencsétlen BALFÉK, hogy lennének a világ összes töltött káposztáiban APRÓ, vagy BÁRMILYEN különbségek, amikor igazából teljesen mindegy, hogy szabolcsi, vagy erdélyi, hogy savanyított vagy édes a káposzta, amikor valójában a koncentrált téli estét fogyasztjuk el, amikor a töltött káposztát az arcunkba helyezzük? Amikor a fogvacogtató hideg és a kéményekből pilinckedő füstszag és az ablakon túli, téli világ darált húsba és káposztalevélbe burkolt esszenciáját faljuk fel?

– Kell, hogy legyenek! – ordított fel Concrete. A viszkispoharat a földhöz vágta, a mutatóujja pedig tőrként meredt a viaszkosvásznon heverő, kibontott jószág felé. – Már az M. Tótfalusi K. Miklós-féle 1698-as Szakácsmesterségek könyvecskéje is kapásból, a húsévő napokra való főtt étkek közé az elsők között emeli be a káposztás eledeleket! Akkor hogyne lenne már különbség! Az évszadok meg a múlt idő semmi másra nem képes, csak különbséget gyártani, te hal!

És odaugrott a pontyhoz, és vicsorogva, puszta kézzel tépte ki a belső szerveit.

Az epére persze vigyázott.

– Hargh. Nyukk. – nyögte a ponty. – PERSZE. Emlékszünk, hogy amikor kikötöztek ahhoz az áramra kapcsolt fémfotelhez, akkor is ezt a baromságot próbálták szó szerint a fejedbe verni. Te persze befogtad a pofád. Az mondjuk SZÉP VOLT. Hogy tudtál kussolni, miközben krumplipürésítették az orrodat. De amikor kiszabadultál, és egyedül vágtad meg lőtted meg ütötted magad keresztül az egész rohadt, sátánista szakácsszekta-bandán, akik azt a titkosírt nagyireceptkönyvet akarták visszavenni tőled, amit elloptál, akkor sem fogtad fel, hogy hívhatják sărmăluţe-nak, vagy Svédországban kaldolme-nak, vagy takartnak, lehet benne bármi, füstölt hús vagy vágott szőlőlevél, a töltött káposzta szentsége EGY és oszthatatlan módon osztható… vagyis ITT is pont úgy van jelen az APAFIÚSZENTLÉLEK, akárcsak a BIBLIÁBAN: hogy lehet BÁRMIFÉLE, de az EGY, az MARAD, és PONTOSAN ez a NAGY REJTÉLY MEGOLDÁSA, édesapám.

Aztán kis hallgatás után még hozzátette, miközben Concrete már a gerincét vágta fel, hogy:

– És ezért feleségül venni azt a kolbászzsírszájú nőt… Öregem, ezt egy megoldott, de megoldhatatlan rejtély miatt talán mégse kellett volna.

Csöngettek. Ez nem a villamos volt, gondolta Concrete, és a konyhai sublót aljába szerelt rejtekfiókból, az alkarfakasztó pengék mellől oda se nézve halászta elő a 357-es Magnumot.

– Ajaj. – szóltak a pontyszeletek.

– Kratt. – közölte a kakas.

És hullt a pelyhes fehér hó.