Szandálja csattog a szűk csigalépcsőn

Első novellámat valamikor 1967 szeptemberében vetettem papírra. Arra már nem emlékszem, pontosan milyenre. Talán már volt nagyfiús kockás jegyzetfüzetem, talán csak valamelyik iskolaiból vettem ki a középső, könnyen kiemelhető oldalpárokat. Bármilyen silány is lett a végeredmény, arra határozottan emlékszem, hogy nem fogalmazás volt: bevezetés, tárgyalás, befejezés, hanem – legalábbis szándékom szerint – olyasmi, amit a felnőttek írnak az elegáns, jól fizető irodalmi folyóiratokba, a Kortársba vagy az Új Írásba. Mondjuk, ez normális is, hiszen már nem voltam gyerek, hanem majdnem felnőtt, komoly nyolcadikos, mögöttem hatalmas friss élményanyaggal és meglehetős élettapasztalattal.

Azt, hogy híres író leszek, nagyjából akkoriban határoztam el. Ma már fogalmam sincs, miért szántam magamnak ilyen kilátástalan, sötét jövőt, hiszen az addig eltelt tizenhárom év során inkább csak negatív tapasztalatokat szereztem leendő pályatársaimról: az általam ismert írók többnyire borostásan, gyűrött felsőruházatban jártak és koldusszegények voltak – kivéve talán Hubay Miklóst, de ő színdarabokat írt, amihez nekem már akkor sem fűlött a fogam. 

Korábban a saját apámat – aki szintén író volt –, sem tartottam valami nagyra, hiszen képes volt naphosszat kifejezéstelen arccal verni az írógépet, közben erősen dohányzott és vedelte a kávét. Ami lapokat nappal teleírt, azokat este általában dühösen összegyűrte és a papírkosárba hajította. Nekünk, gyerekeknek ilyenkor lábujjhegyen kellett volna járnunk a lakás számunkra kijelölt, fennmaradó részén, és a dolgozószoba kétszárnyú ajtajára még ránéznünk sem igen volt szabad. Ha az idő engedte, persze kimehettünk a házunk fölötti rétre, ahol üvöltve, rohangálva mindenféle hámsérüléseket lehetett szerezni vagy egyénileg, vagy a szomszéd Erdei gyerekekkel karöltve. Néha a fenti villából lejött a házmester nálunk kicsit idősebb fiúgyermeke is, akkor focizhattunk. De a Sashegy oldalában a rét erősen lejtett, így többnyire inkább háborúsdit játszottunk. Fakardunk, az természetesen volt, patronos pisztolyunk is, főleg a születésnapok utáni rövid időszakokban. Azután az vagy elveszett, vagy elromlott, az ilyesmi játék nem tartott örökké.

De eredetileg nem is erről akartam írni, hanem arról, hogy később miért kezdtem mégis némi vonzalmat érezni az irodalom iránt. Ennek egészen konkrét oka volt: az a bizonyos, ma már kissé a múlt ködébe veszett 1967-es nyár.

Most, hogy Ukrajnából nap mint nap érkeznek a hadijelentések, eszembe ötlik, hogy azon a nyáron is volt egy háború. Igaz, az csak hat napig tartott.

A hetedik általánost Kecskeméten jártam, és már nagyon vártam az év végét. Az apám 1963 márciusában utazott el Párizsba, és ott is maradt. Azóta, vagyis akkor már több mint négy éve nem láttam. Ez nekem, mint egyébként nagyon apás gyereknek, nem volt éppen könnyű időszak. Persze rendszeresen leveleztünk, küldött néha banánt (bármilyen zölden is adta fel, ez a csomagban törvényszerűen mindig koromfeketére elrohadt, nyúlós péppé változott). És néha – ritkán – interurbán beszéltünk is telefonon, ami valójában szintén csak siralmas, vacak apa-pótlék.

Szóval, már nagyon vártam a nyári vakációt, mert anyám abban az évben valahogy kiharcolta-kiügyeskedte nekünk a kék látogató útlevelet. Nekem ez duplán is izgalmasnak ígérkezett, mert addig nem jártam külföldön, még Csehszlovákiában sem.

Aztán az utolsó iskolai napokon, amikor lélekben már készültem a nagy utazásra és a találkozásra, hirtelen kitört az arab-izraeli háború.

A kecskeméti iskolánk és kollégiumunk a város szélén, a Zója utcában volt, közvetlenül egy hatalmas szovjet laktanya tőszomszédságában. Olyannyira, hogy a mi udvarunkat az övékétől csak egy vacak kerítés választotta el, aminek a folytonossági hiányain rendszeresen átjártunk a náluk üzemelő kis kantinba, hogy ott orosz mustárt, édes sűrített tejkonzervet és nagyalakú karamell-hasábokat vásároljunk.

De most hirtelen harckészültség lett, bezárultak a titkos kerítésmászó útvonalak, és ezzel egy időben szigorúan lezárták előttünk a nyugati határokat is. Hat napon át csak a hatalmas szovjet katonai szállítógépek zúgtak el a fejünk felett Jugoszlávia, és onnan tovább, Egyiptom felé. 

Mi persze, hetedikes nagyfiúk, közben bőszen tárgyaltuk és kommentáltuk az eseményeket az udvaron, egyesek titokban talán a Szabad Európát is hallgatták, de mindenki érezte a kézzelfogható feszültséget, ami ott vibrált felettünk a levegőben. Kivétel nélkül mindannyian Izraelnek drukkoltunk, ez abban a helyzetben egyértelmű és természetes volt, ha már egyszer az oroszok az arabok mellé álltak.

Aztán vége lett a sulinak, sőt a háborúnak is, de még mindig nem jött meg a Belügytől az engedély, hogy tessék, lehet szépen indulni. Az állami politika elvásott, berozsdált, bürokráciába szorult kerekei iszonyú lassan és hangosan csikorogva forogtak, mire végül, talán egy vagy két héttel a bizonyítványosztás után végre kihányták magukból, és bedobták a postaládánkba a kék útleveleket. 

De másnapra így is meglettek a vízumok, a kétszer öt dollárunkért megjártuk az Alagút utcai OTP-t is, és azon a gyönyörű, napsütéses keddi reggelen már büszkén feszítettünk az Orient-express kupéjában.

A következő két hónap eseményeiről valaki, aki nemcsak gyerekesen álmodozott róla, de sikerült is közben íróvá cseperednie, akár vaskos regényt is írhatna, én viszont most hely, idő és tehetség hiányában csak címszavakban sorolom fel, mi minden történt akkor velem.

Ahogy a határhoz közeledtünk, anyám egyre feszültebb lett, le is tolt egy pár konyakot a Hegyeshalomig közlekedő étkezőkocsiban, majd, már osztrák földön, zokogva közölte velem, hogy az apám zsidó. Ebből egy szót sem értettem. Pont annyira rázott meg, mintha azt mondta volna: katolikus. Na és? Miért kell itt sírni?

A vonatút. Nappal a csodás Alpok, éjjel a kusettben fel-felébredve a szovjet háborús filmekből már jól ismert Wermacht-hangszórórecsegés. Jó, ma már tudom, hogy csak azt mondták be, hogy a vágányok mellett tessék vigyázni, de akkor ez nekem teljesen másképp jött le.

Reggeli napsütés, Párizs. Az apám. Magas, szélesvállú és csupa vigyor. Rögtön beültünk a legközelebbi tükörfényes kávéházba. Az első két francia kifejezés, amit megjegyzek magamnak: orange pressé, chocolat chaud.

Anyámmal valami sürgős megbeszélnivalójuk akad a montmartre-i kis garzonban. Engem ez nem érdekel, én Párizst akarom látni. Felelőtlenül, egy metrójegyekre szánt ezüst ötfrankossal a zsebemben elengednek. Randevú délután 5-kor az Eiffel-torony alatt.

Először órákig bámultam a Pigalle villódzó, fotókkal bőven illusztrált kirakatait, azután egész nap jártam a várost. Körbe a jobbparti bulvárokat, egészen a Diadalívig, aztán le a Sanzelizén a Grampaléig, onnan át a Szajnán, majd vissza, fel a balparton a messziről integető Eiffel-toronyig. Kánikula volt. Csak mentem, mentem, tátottam a szám, nem bírtam betelni az utcákkal, a kirakatokkal, az autókkal, az emberekkel, a rengeteg Avec Israel-feliratú plakáttal. Nekem minden annyira új volt!

Nem ettem, nem ittam, nem pisiltem, nem váltottam fel a csillogó ötfrankosomat.

Pontban délután ötkor anyámék a vigyorgó Csernus Tiborral egyetemben ott vártak engem az Eiffel-torony alatt, ahogy megbeszéltük. Ott ájultam a karjaikba, boldogan.

Kiderült, hogy teljesen kiszáradtam, a kánikula és a nagy séta kivette belőlem az erőt. De gyorsan belém töltöttek pár jéghideg Oranginát, sőt, talán egy sonkás-sajtos szendvicset is a kezembe nyomtak. Mindenesetre percek alatt jobban lettem, úgyhogy a Csernus nyitott sportkocsijával indulhattunk koraesti autós városnézésre. (Bármilyen híres festő is volt egyébként, aznap csak mezei sofőrként funkcionált.)

Aztán egy kölcsönkocsival lementünk Trouville-ba, a tengerpartra. Tengert sem láttam addig. A híres Roches Noires apartmanházban laktunk, éjjel hallottuk, ahogy jön a dagály. Nappal lementünk a ház elé, a partra, vödörbe kagylót gyűjtöttünk, anyám pár tempót úszott is a jéghideg vízben.

Aztán megjött a nővérem is New Yorkból, hozott egy karton Kentet és pár üveg Johnny Walkert. Éjjel, amikor Honfleurből hazafelé autóztunk a szűk, kétoldalt sűrű sövénnyel határolt parti szerpentinen, félkézzel, bagózva vezette a kölcsönkapott Peugeot 404-est.

Egy héttel később, már ismét Párizsban apánkat és minket, gyerekeket meghívott ebédre Catherine, apám gazdag barátnője. Aznapra külön bérelt, libériás inas szolgálta fel a halat, életemben először láttam ilyesmit. Na, meg halkést, aminek a létezéséről korábban fogalmam sem volt. Szerencsére a nővérem is baromira ügyetlenül evett, és Catherine egyetemista nagyfia is csak flegmán, kézzel piszkálta a nyilván méregdrága tengeri halkülönlegességet. De neki ráadásul még a körme is feketéllett, mert akkoriban meggyőződéses maoista volt. (Drága Antoine, később, felnőtt korunkban jó barátok lettünk, s innen is jó szívvel emlékezem rád!)

Az ebéd egyébként a civilizálatlan viselkedésünk miatt botrányba fulladt. Catherine ugyan rá sem hederített, de az apám személyes sértésnek vette, ahogy eszünk.

Aztán pár nappal később az egész bagázs felkerekedett, ki Peugeot 404-essel, ki kis kacsacsőrű dösövóval, és szépen leautókáztunk Dél-Franciaországba, konkrétabban Ramatuelle-be, ahol mi, a szűkebb Tardos-család megkaptuk Catherine villáját, a fiatalok pedig, Catherine gyermekei és barátaik beköltöztek egy falusi garzonba.

Attól kezdve két hétig csak velük lógtam. Le dösövóval a strandra, onnan Saint-Tropez-ba, egyszer Nizzába, ahol trolibusz járt, és nem mertem megkóstolni a tatárbifszteket, helyette csontszáraz, kőkemény, szinte ehetetlen libacombot rendeltem a luxusétteremben.

Esténként pedig megint bent lógtunk Saint-Tropez-ben. A fiatalok a diszkóban táncoltak, én meg kaptam Coca-Colát, talán egy korty bort is vagy egy slukkot a hosszú, illatos amerikai cigikből.

Talán másfél, talán két hónap után jöttünk csak haza. Rajtam vadonatúj Levi’s feszült és valami indiai géz-ing, hónom alatt Steppenwolf és Beatles-nagylemezek.

Aztán ősszel, Kecskemétre visszatérve írtam meg életem első novelláját. Olyan lett, amilyen, elég vacak. Az opusz alighanem örökre elveszett. Csak egy fél mondatra emlékszem belőle: szandálja csattog a szűk csigalépcsőn.

(Megjelent a viszont.hu magazinban, 2022.03.16)