Philip Zimbardo (1933-2024)

Figyelembe kell vennem a helyzetek emberalakító hatásait

.

Figyelembe kell vennem a helyzetek emberalakító hatásait, amikor annak az okait keresem, hogy szakmai pályafutásom alatt miért foglalkoztam olyan sokat a névtelenség, az erőszak, az agresszió, a vandalizmus, a kínzás lélektanával. Szegénységben nőttem fel New Yorkban, a dél-bronxi gettóban, ami nagyban befolyásolta életszemléletemet és mindazt, amit lényegesnek tartottam. A nagyvárosi gettóban elengedhetetlenül fontosak a túlélési stratégiák, kénytelenek vagyunk a „dörzsöltségre” szert tenni. Át kell látnunk, kinek van hatalma, kit kell kerülnünk, kinek a bizalmába célszerű beférkőznünk, ki játszik ellenünk, és ki lehet a segítségünkre. Meg kell fejtenünk a helyzet finom jelzéseit, tudnunk kell, mikor lehet emelnünk a tétet, és mikor kell bedobnunk a lapokat. Kölcsönös kötelezettségvállalásra kell törekednünk, és rá kell jönnünk, mi kell ahhoz, hogy valakiből „főnök” legyen.

Abban az időben a heroin és a kokain még nem jelent meg Bronxban, a gettóban nincstelen emberek éltek, a gyerekek – játékszerek és technikai eszközök híján – egymás társaságában játszottak, bandáztak. Volt gyerek, aki erőszakos cselekmény áldozata lett, és volt, aki erőszak elkövetőjévé; akadtak olyanok is, akikről azt gondoltam, jó srácok, és a végén igen szégyenletes dolgot műveltek. Olykor nyilvánvaló volt, miért siklott valaki félre. Donny is ilyen srác volt, akit az apja bármilyen csínytevésért azzal büntetett, hogy a fürdőkádba szórt rizsszemeken kellett pucéran térdepelnie. Ez a gyerekkínzó apa amúgy mindenkit elbűvölt, különösen a bérházukban lakó hölgyeket. Donny tizenéves korában már rács mögött volt. Egy másik srác macskákat nyúzott meg elevenen, így vezette le a frusztrációját. Soha nem gondoltuk, hogy gonoszság vagy rossz, amit teszünk; pusztán engedelmeskedtünk a bandavezérnek, igazodtunk a banda normáihoz.

Nekünk, gyerekeknek a rendszert és a hatalmat az ajtajuk elől minket elkergető utálatos házmesterek és a szívtelen háziurak testesítették meg, akik a bérleti díjjal elmaradó családokat hatósági segédlettel az utcára tették. Legfőbb ellenségeink a rendőrök voltak, akik rendszeresen lecsaptak ránk az utcán, amikor stickballoztunk. Minden indoklás nélkül elkobozták ütőinket, nem engedték, hogy az utcán játsszunk. Mivel játszótér nem volt a közelben, az utca maradt nekünk, és rózsaszín gumilabdánkkal valójában nem veszélyeztettünk senkit.

Egyszer, amikor a közeledő rendőrök láttán elrejtettük az ütőket, a zsaruk engem pécéztek ki, tőlem akarták megtudni, hol a rejtekhelyünk. Mivel nem árultam el, az egyik megfenyegetett, hogy letartóztat, és miközben a rendőrautóba tuszkolt, csúnyán bevágtam a fejem. Ettől kezdve egyenruhás felnőttben többé nem bíztam meg, kivéve, ha bizalmamra méltónak bizonyult.

(A Lucifer-hatás, Ab Ovo, 2012. Fordította Varga Katalin)