1950 tavaszán kezdtem el valamennyire táncolni, úgy ahogy, nagyon későn, érettségi után, amikor már gyárban dolgoztam. Nagybátyám, aki javasolta, hogy menjek a Széchenyi térre, mert ott majd meglátom a szikieket, ugyancsak mondta, hogy menjek el Györgyfalvára. Mikor a határt megvonták 1940-ben a bécsi döntés után, a határ Kolozsvár és Györgyfalva közé esett. Abban a pillanatban azonban Györgyfalva Romániában maradt. Úgy képzeljétek el, ahány fiatalember volt negyven év alatt, az mind eltűnt, hogy ne kelljen a román hadseregbe menniük. A nők ott maradtak, és érdekes módon gyerekek születtek. Mert éjszaka a hapsik visszaszöktek, hazamentek egy kis bújócskára, s a gyerekek születtek és a férfiak meg nem voltak Györgyfalván. Nagybátyámék mondták, menjek fel, mert minden vasárnap bál van. Felmentünk Györgyfalvára, és tényleg bál volt, egy nagy pajtaszerű, fa építményben. A cigányok balkonon voltak, létrával mentek fel, s aztán felhúzták a létrát, biztos, ami biztos. Nemcsak nálunk volt ilyen, Kárpátalján a huculoknál szintén ugyanez volt. A vásárban is felépítettek egy állványt, kb. egyemeletes magasságban, s oda mentek fel a cigányok. Hát jó, bementünk Györgyfalvára, azt sem tudtuk, hogy mi a kalotaszegi legényes vagy a legényes egyáltalán. Hát ájultan néztük, még mindenki viseletben. A györgyfalvai fiúk nyáron gatyában jártak, de így is gyönyörű volt a legényes. Egyébként Inaktelkén is gatyában táncoltak nyáron. Mondom, fogalmunk sem volt, mi az, hogy legényes, honnan tudtuk volna. 1956-ról beszélek, ’56 nyaráról. Iszonyatos szenzáció voltunk, hogy Budapestről jöttünk. Persze pálinkáztak, aztán egyszer csak hallom, hogy kint a ház előtt a bátyám a magyar himnuszt énekli a helybeliekkel, alig lehetett leállítani őket. Aztán mondtam nekik, hogy jöjjön ez a férfitánc. „Hát, a Pista bátyánk, azt látná maga!” Mondom, és hol van ez a Pista? Hát, itt van. Hát, mondom, s nem tudják rávenni, hogy eljöjjön? Miután elmentek, Pista bácsi megjelent, rajta a gyönyörű hímzett bőr nyavalya, csak így panyókára. „Na, kik maguk?” Mondtuk, hogy Budapestről jöttünk. „S miért?” „A tánc érdekel minket, itt gyönyörűen táncolnak.” S hogy Pista bácsi, azt mondják magáról, hogy nagyon szépen táncol, nem mutatná meg, maga hogy csinálja? Gondolkozott, a fiatalok biztatták. Ledobta a mellényét, mint egy király, mert tudta, hogy valaki el fogja kapni. Komolyan mondom. Lehetett látni, hogy ő tényleg király ebben az időben a faluban. Felszólt a zenészeknek, hogy „Az enyémet!” Akkor a zenészek játszottak, és tényleg gyönyörűen táncolt, fantasztikusan. Mennyi lehetett? Olyan hatvanéves, teljes erőben. Gyönyörűen táncolt Pista bácsi, megköszöntem szépen. Felvette a mellényt, „Na, most maga mutassa meg!” Fogalmam sem volt, milyen egy legényes. De hát ezek a hülye kis táncosaim, akik már úgy iszogattak, „Na! Ferikém, mutasd meg!” Ott álltam, s elkezdtek játszani. Én is elkezdtem valami teljes hülyeséget improvizálni, nem legényest, hanem valamit. Viszonylag jó improvizatív készségem volt, és valami teljes összevisszaságot eltáncolgattam, de zenében, rendesen. Aztán befejeztem. Az öreg nézett. „Érdekes”, mondta, és el is ment.

(Megjelent a Tánctudományi Közlemények 2023/1. számában, a Novák 90. című konferencia írásos anyagai között: Novák Ferenc megjegyzései Dóka Krisztina előadásához, 50-55.o)