Kiss judit Ágnes: Önéletrajz, önéletírás, autofikció, autobiográfia, memoár, emlékirat

Mi történik életünk szövegeinkbe rángatott szereplőivel?

.

Hónapok (vagy talán évek) óta próbálom megfogalmazni az egyre népszerűbbnek tűnő autofikciós irodalomról való gondolataimat. Mintha buzdítás volna, jött szembe az Alföldonline két cikke, amelyben erről kérdeznek a műfajt választó írókat. Most már sokkal könnyebb hozzájuk kapcsolódva újabb választ adni.

Ahogy telnek az évek, egyre szélesebb teret hódítanak a posztmodernben csalódott szerzők személyes történetei. Mintha ezzel a személyességgel adnák vissza (próbálnák visszaadni) a mesék hitelességét. Ezzel egy időben bennem egyre nagyobb szorongás és egyre több kérdés torlódik, melyek talán nem eléggé irodalmiak, sokkal inkább morálisak.

Korábban az önéletrajz az idősödő híres emberek beszámolója volt, nem is feltétlenül szépirodalmi igénnyel. Az írói önéletrajz (akár egy fiatal esetében, akivel nem is történtek roppant izgalmas dolgok), ennél kifinomultabb hazugság. Az egyes szám első személyben beszélő Kovács Béla narrátor nem azonos a szerző személyi igazolványában szereplő Kovács Bélával. Ugyanez elmondható a regényben felbukkanó Kovács Bélánéra is. Viszont aki azt mondja, hogy nem mosódik össze benne a szövegbeli szereplő a valóságban élővel, főleg akkor, ha felettébb hasonlít, az vagy nem mond igazat, vagy tudathasadásos. Még egy vers kapcsán is folyamatosan a referenciális olvasatba ütközik a szerző, akinek egyetlen vétke az egyes szám első személy. (Érdekes módon az erotikus verseimet rendszeresen velem azonosítva olvasták, míg egy szadista-veselerúgós szövegem esetében ez nem fordult elő. Úgy látszik, az is számít, mit néznek ki az emberből!) Ha pedig az autofikció olyan vonatkozási pontokat tartalmaz, amelyek megfelelnek a hétköznapi valóság terében élő személyek adatainak, akkor olvasó legyen a talpán, aki megbocsátóan mosolyog: „Ugyan, ugyan, hát én tudom, hogy Kovács Béláné, a narrátor alkoholista felesége az Uborka utca háromból nem azonos az Uborka utca háromban élő író Kovács Béla feleségével, tehát a szövegben írottakkal szemben biztos nem is alkoholista!”

Knausgård kapcsán olvastam, hogy a szintén író felesége, aki később el is vált tőle, idegösszeomlást kapott, és azt nyilatkozta, a világ legindiszkrétebb emberével élt együtt. Akkor jutott először eszembe, hogy mit van joga megírni egy írónak a fikció leple alatt. Nem, talán nem először. Még évtizedekkel ezelőtt egy szerzőtársam felesége mondta könnyes szemmel egy nagy sikerű felolvasás után: nem bírja tovább elviselni, hogy a férje állandóan belerángatja a versekbe, és neki még jó képet is kell vágnia hozzá.

Olvasóként rettenetesen csalódott voltam, sőt átverve éreztem magam, amikor Szabó Magda utolsó regénye, a Für Elise elején esküdözik, hogy most végre elmond mindent úgy, ahogy valóban történt, mert meghalt már mindenki, akinek a kedvéért hallgatott, akire tekintettel kellett lennie – majd ugyanúgy vetít, mint az összes korábbi műben. Íróként egyre jobban értem. Hogy nem lehet elmondani úgy, ahogy történt. (Csak legalább ne ígérte volna meg az elején!) Amikor Grecsó Krisztiánt első novelláskötete, a Pletykaanyu miatt beperelte a szülőfaluja, holott senkit nem említ név szerint, csak az olvasói magukra vonatkoztatták az eseményeket, azonnal az íróval éreztem együtt, nem pedig a felháborodott falusiakkal, akik magukra vették a más ingét is. Amikor pedig magam is elkezdtem prózát írni, nagyon-nagyon vigyáztam, hogy a felismerhetetlenségig átalakítsak mindent és mindenkit, aki felbukkant a szövegben, és mostanáig csak olyan regényeket írtam, amelyeknek semmi közük sem volt a személyes életemhez, illetve csak annyira, amennyire „Bováryné én vagyok.” (Ennek ellenére pontosan tudom, hogy mindenki ráismer a tőle lopott mondataimra.)

Vámos Miklós mesélte, hogy ő megír mindent, ahogy volt, aztán utólag írja át a neveket, a helyeket, hogy senki ne ismerhesse föl az eredetieket. Visky András viszont az Alföldonline cikkében bevallja, az átírt nevek megölték a szöveget, muszáj volt visszaállítania az eredetieket, csak kicsit eltávolítva (pl. Ferenc testvér, Lídia nővér). Beismeri azt is, hogy egyeztetett a testvéreivel a szövegről, néha vitába szállt velük, néha a közös emlékezet segítette tovább. De mindig lehet vajon, ha a saját életemről írok, minden egyes szereplővel egyeztetni? Engedélyt kérni tőle? Újraírni, ha valami nem tetszik valakinek?

Az utóbbi évek pedagógustüntetései kapcsán jutottam el oda, hogy szeretném megírni, milyen volt évtizedekig a közoktatásban dolgozni, lenni a nemzet napszámosa. Tiszta önéletrajzként, valódi helyekkel és nevekkel. Aztán rájöttem, ez képtelenség. Több száz volt kollégámat és diákomat kellene fölkeresnem, hogy engedélyt kérjek tőlük. Bármennyire hitelesítené a nevem, az életrajzomban föllelhető munkahelyeim emlegetése, hogy valóban ilyenek történtek velem, és ilyesmik történhettek más tanárokkal, el kell engednem ezt a lehetőséget, és olyan klasszikus fikciót írni, ahol minden eltávolodik és elemelkedik a velem történtektől. Ahol nem narrálok egyes szám első személyben, a főhős csak nyomokban emlékeztet rám, és a vele történteket is több, különböző tanárral megtörtént eseményből gyúrom össze. És maximum csak találgatni lehet, ki rejtőzik egy-egy alak mögött. Ennek ellenére tisztában vagyok vele, hogy mindenki magára fog ismerni. De ha mások nem ismernek majd rájuk, akkor már biztonságban érezhetik magukat a szöveg terében is.

Itt merül fel a kérdés, akarom-e, hogy mások biztonságban érezzék magukat a szöveg terében? Leginkább Bíró Zsombor Auréllal tudok egyetérteni, aki azt állítja: „az emberi viszonyok nekem fontosabbak, mint az irodalom. Ennek persze lehet az ellenkezőjét gondolni, ami viszont problémás, az az, ha egy szerző nem gondol erről az etikai kérdésről semmit. Aki íróként odaadja a saját nevét a narrátorának, majd azt állítja, hogy az ő szövege „csak” szöveg, az önáltat, rosszabb esetben hazudik. A saját nevünk használatával vásárra visszük a bőrünket – de visszük magunkkal az összes többi szereplő bőrét is.”

Mi indokolja, hogy egy szerző a saját nevét adja a narrátorának, a saját életére vonatkozó viszonyítási pontokat helyezzen el a szövegében, amikor ugyanezzel az erővel más időbe, más helyszínre emelhetné a történetet, más nevet és más fizikai tulajdonságokat adhatna a szereplőinek, mint a valóságban? Mivel ad többet az olvasónak, ha a Nem narrátorát Kemény Lilinek hívják, mintha Pusztaszentistváni Franciskának? Sőt miért érzi szükségét a szerző, hogy ezt az utat válassza? Visky András Kitelepítés című regénye például igazságszolgáltatás. Válasz arra a mérhetetlen aljasságra, amellyel tönkretették a családját. A regény narrátoraként így vall erről: „mindent megjegyzek és majd mindent megírok, ha eljön az ideje, ezzel vigasztalom Anyánkat, amikor rajtakapom a síráson, a megírokat a megbosszulok szinonimájaként használom…”

A bosszú egy kisgyerek vágyában, ilyen végtelen igazságtalanság ellen, nemes és nagyvonalú. De szöget üt a fejembe. Mi történik életünk szövegeinkbe rángatott szereplőivel? Bekerülnek egy kontextusba, amelyet nem kértek. Kizárólag a szerző narrátorának szempontjából láthatóak. Nincs, nem lehet saját véleményük, életünkben betöltött aktív szerepüktől megfosztva bábként mozognak akaratunk szerint. Amit életem egy fontos ismerőse művelt vagy mondott, nem lesz kevésbé súlyos, érvényes tett vagy gondolat akkor sem, ha elemelem a hétköznapi valóságomtól. Vajon nem a bosszú, az elégtétel vágya vezeti ilyenkor a szerzőt? Ahogy Dante a személyes ellenségeit elhelyezi a pokol különböző bugyraiban. Megtehetjük. Jogunk és lehetőségünk van rá (törvényes keretek közt). Én olvasóként szívesebben olvasok ismeretlen neveket az irodalmi művekben. És megnyugtatom aggódó ismerőseimet is: nem írom meg őket.