.

Kemény Lili Nem című regényéről jelent meg egy véleménycikk erdélyi szerző tollából erdélyi fórumon Mért nem kéne többet senki fizessen Kemény Lili új regényéért? címmel. A cikket nem tudtam végigolvasni, megállított a fizetőfal, Kemény Lili könyvével is adós vagyok, a cikk alatti kommentáradat (tudom, kommenteket olvasni szellemi harakiri) mégis rengeteg kérdést vetett fel, amelyek most számomra (sőt, talán az egész irodalmi közvélemény számára) fontosabbak, mint hogy Kovács Beának tetszik-e a könyv, illetve hogy nekem fog-e tetszeni.

Sokan már a címen felháborodtak, magyartalannak nevezték. Egy olyan mondatot, amelyet a magyarországi irodalmi köznyelv valóban úgy fogalmazna: miért nem kéne többet senkinek fizetnie. Az erdélyi magyar nyelvhasználatban azonban teljesen érthető és elfogadható. Engem szíven ütött, hogy az erdélyi szerzőtől erdélyi olvasóknak erdélyi honlapon a helyi regionális köznyelven megfogalmazott mondatra valaki úgy reagál (többen is), hogy aki nem tud magyarul, ne álljon neki kritizálni, aki leír egy ilyen mondatot, annak a véleménye hiteltelen. Ezek szerint csak a magyarországi irodalmi köznyelv a magyar (annak a meghatározása, hogy kit nevezünk magyarnak, felidézi az utóbbi évtizedek politikai propagandáját), minden más megszólalás érvénytelen. Akkor tehát van egy irodalmi nyelv, amely azonos a budapesti értelmiség nyelvhasználatával? (Nem épp ezt panaszolja a cikk írója a regény kapcsán?) Fel kell tennem a kérdést: el tudunk képzelni olyan irodalmi szöveget, amely bármely magyar regionális köznyelven született? Dialektusban? Székelyesen? Vagy csak karakterábrázolásként szólalhat meg eltérő nyelvváltozat? Komikum forrása volna? Ezek a nyelvváltozatok csak élőszóban érvényesek? Az a székelyföldi író, aki azt mondja: „s örvendtem, hogy annyit kacagtunk”, ezeket a szavakat leírva kicseréli arra, hogy „és örültem, hogy annyit nevettünk /röhögtünk”, vagy az „el kellett jöjj” fordulatot kihúzza és „el kellett jönnöd”-et ír, mert az irodalmi köznyelvben a számára természetes megfogalmazás vagy nem létezik vagy stilárisan más regisztert képvisel? Nem telepszik rá nyelvileg (is) az anyaország, annak is a fővárosa a teljes nyelvterület teljes kultúrájára? Nem rendeli-e magát ezzel öntudatlanul is fölé mindenki másnak?

Nádasdy Ádám és Kálmán László írásai, műsorai a nyelvművelés mellé a szociolingvisztikai szempontot is beemelték a köztudatba, amely szerint a nyelvész nem mondhatja meg az anyanyelvi beszélőnek, hogy milyen szó, ragozás, mondatszerkesztés volna a helyes, pusztán vizsgálhatja a nyelvi jelenséget. És ez nagy előrelépés a nyelvhasználat demokratizálódása (liberalizmusa? toleranciája?) felé. El tudnánk képzelni ezt az irodalomban is? Vagy ugyanúgy, ahogy létezik esztétikai értelemben vett irodalmi kánon, ugyanúgy létezik nyelvi értelemben is?

Ez máris elvezet a következő témához: vízfejű országunk vízfejű irodalmához. A könyves rendezvények, kiadók kevés kivétellel Budapesten találhatók. Az irodalom informális fórumai úgyszintén. Egy vidéken (értsd, bárhol másutt, nem Budapesten) élő kezdő alkotónak sokkal rosszabb esélyei vannak az irodalmi vérkeringésbe kerülni, mint egy fővárosinak. (Mintha az erdélyi városok között nagyobb volna ilyen téren az egyenlőség. Az utóbbi időben egyformán színvonalas könyvfesztivált láttam Kolozsváron, Székelyudvarhelyen vagy Sepsiszentgyörgyön.) Irodalmat művelni a végeken (és mindegy, hogy ez Vásárosnamény, Békéscsaba, Zalaegerszeg, vagy a határokon túli területek) sokkal keményebb munka, mint a fővárosban. Alkotóként kitűnni, vagy egyáltalán látszódni. Sok kezdő (vagy akár régóta a pályán lévő) szerző panaszolja, hogy ha az élethelyzete nem teszi lehetővé, hogy jelen legyen a fővárosban tartott irodalmi rendezvényeken, aztán elmenjen a fővárosi írókkal fővárosi kocsmákba borozgatni, jóval később szerez publikációs lehetőséget, kevésbe jut eszébe döntéshelyzetben levőknek a díjak osztogatásakor, mint messze nem tehetségesebb, pusztán szerencsésebb társai. (Nem épp ezt panaszolja a cikk írója a regény kapcsán?) Persze minden más téren is ordítóak a különbségek lehetőségek terén az oktatástól az egészségügyig, de ez levesz rólunk minden felelősséget?

Igen, ilyen az ország felépítése valóban. Még a COVID alatt elterjedt online programok ellenére is. Még rosszabb ez azóta, amióta a „végeken” működő irodalmi lapoktól vagy teljesen elvették a támogatást, vagy támogatás fejében kiszolgáltatottá, ideológiai-politikai értelemben függővé tették őket. Ehhez még hozzátehetjük a szakma eredményes leszalámizását. Ki kapott díjat? Elfogadta? Visszautasította? Ki áll vitán felül, bármely díj kapcsán, kin kérik számon, vagy sugallják neki, hogy jobban tenné, ha visszaadná? Aki erre az ösztöndíjra pályázott, az áruló, aki bemegy abba az intézménybe, az meg pláne. Nyilván ezek az egymásra köpködések nem növelik az irodalmi súlyát a magyar társadalomban. Áldozatok és elkövetők vagyunk. Mert irtózatos módon elbánt a kultúra képviselőivel a politika, de jobb lesz vajon, ha emiatt elbánunk egymással? Lehetne az irodalom befogadóbb, szeretetteljes közeg, és ez már magukon az irodalmi élet szereplőin múlik. Igen, sok az eszkimó és kevés a fóka. Sok az író, kevés az olvasó, a fórum, a műhely, az elismerés, a honorárium, a jogdíj. És ha te nem kapod meg, nekem több az esélyem. Ha én megkapom, akkor te megint csak jövőre reménykedhetsz.

Aki ennek a rendszernek a kedvezményezettje, általában vállaltan, tudatosan az. De vagyunk sokan kedvezményezettek más módon, én magam is. Akár azzal, hogy a fővárosban értelmiségi családba születtünk. Aki gazdag, sokszor nem veszi észre, hogyan villog a gazdagságával, milyen keserűséget szerez a nála szegényebb családból jövőknek. Ugyanez igaz a szellemi örökségre. Emlékszem, azért olvastam kamaszkoromban Gion Nándort, mert a szó legszorosabb értelmében a fejemre esett a könyve éjszaka. És nagyon sokára szembesültem azzal, mások számára nem evidens, hogy könyvek vannak otthon, pláne nem kortárs irodalom. Még kevésbé evidens a kor legnagyobb művészeinek személyes ismeretsége, barátsága. Az egyetemen láttam azokat az első generációs évfolyamtársaimat, akiknek semmi nem hullott az ölébe, minden elolvasott könyv, minden tudás a személyes küzdelmük eredménye volt (emiatt viszont sokkal jobban tudtak neki örülni, mint mi, unott, értelmiségi családból származók). Ezt a hanyag szellemi eleganciát aztán igen könnyen tudjuk másokba beletörölni. Hogy a magyar (budapesti) művészvilág mennyire nem befogadó, arról írt régebben Háy János vagy Grecsó Krisztián is. A politika által „belpesti értelmiségnek”, „Nagykörúton belüli véleményformálóknak” gúnyolt réteg fókusza meddig terjed valójában? Benne vannak még a magyarországi kisvárosok és az ott küszködő könyvtárosok, művelődésszervezők, olvasók és maguk az alkotók? Benne vannak a határon túli szerzők, kiadók, irodalmi lapok, műhelyek? Erdélyben járva szégyenkezve ismertem fel, sose hallottam olyanok nevét, akik az ottani olvasók számára ismert szerzők. (Ez persze lehet az én tájékozatlanságom.) Kovács Bea cikkét, melyben a rotschildi szellemi örökséggel bíró regényíró Kemény Lilit kritizálja, sokan annyival intézték el: az irigység beszél belőle. De mennyire jogos ez az irigység? Vagy annak észrevétele, hogy ezt a születési előjogot akarva-akaratlan az orra alá dörgöli minden irodalmi nemesúr és nemesasszony a körön kívülieknek, a „számon kívül maradtak”-nak?

Az irodalmat kezdő költőként befogadó közegnek ismertem meg húsz évvel ezelőtt. Nem voltak kapcsolataim, nem jártam borozni nagyemberekkel. Névtelenül, ímélben küldött verseim jelentek meg, sokakat csak évek múltán ismertem meg személyesen, örültek nekem rég befutott kortársaim, mint Szabó T. Anna, vagy a „nagy öreg” Lator László. Teremtettem olyan kapcsolatokat, amelyek most, húsz év múltán is élnek. Mégis ahogy teltek az évek, egyre tisztábban láttam, hogy klikkek és körök mentén szerveződünk, amelyek közt kevés az átjárás. Egy kezdő szerző sokkal nehezebb helyzetben van most, mint én voltam annak idején. Egyre kevesebb a folyóirat, amely nemcsak nyomtatott sajtóterméket, hanem hozzá tartozó szellemi kört is jelenthet. Egyre kevesebb a kiadó, a támogatás, a pályázat. Néhányan megélnek az eladásaik után, a többiek osztoznak az egyre soványabb koncon. És az irodalmi kánonképzésbe ugyanúgy beleszólnak a személyes érdekek és haverságok, mint bármely más terület urambátyám világa. Ebben a közegben tényleg behozhatatlan előnye van annak, akinek rendelkezésére áll egy teljes kapcsolati háló. Emlékszem, épp Kemény Lili első kötete kapcsán kesergett egy hasonló korú és tehetségű költő barátom, hogy neki sosem adódik ilyen lehetőség, mert ő csak egy vidéki srác, aki nem ismer senkit, akit nem ismer senki.

Kovács Bea azt is firtatja, vajon minek a szól a regény sikere. Vajon tényleg érdekes csak úgy, önmagában egy fiatal nő regénye? Akkor is, ha nem hisszük, hogy ő a bennfentes, aki elárulja a titkot, lerántja a leplet, ha nem hisszük, hogy most beláthatunk a kulisszák mögé? Csak önmagában a szöveg miatt? És ilyen érdekes volna akkor is, ha nem önéletrajzi regényt ír?
A válasz már az autofikció buktatóinak körüljárásához vezet, és terjedelménél fogva másik írásba kívánkozik.