“Volt még negyven percem, hogy az éppen esedékes maradék hétszázhatvan forintot eligyam, belevetettem magam újra a belváros forgatagába.

Nem tudom, meddig bolyongtam a környék kocsmáiban, de amikor újra az Angol beteg téren találtam magam, egy fillérem sem volt, s mindössze egy üvegcse konyak lapult horgászmellényem zsebében. Felhajtottam, simogatta torkomat az acetonos íz. Lefeküdtem Facsiga asztalára, végtelen lépcsősorok jelentek meg fölöttem, rajtuk végtelen sor vonult. Elaludtam.

Másnap otthon ébredtem fel az ágyamon. Kinéztem az ablakon, minden a helyén volt. A játszótéren ott játszottak a gyerekek, nem lombik kisjézuskák, hanem hús-vér gyerekek, olyanok, amilyeneket mi is akartunk. A pingpongasztalon éppen reggelizett Facsiga, a tér álomdílere, hátrébb a nyilvános vécé mellett meg ott állt Anyus néni, kisebb gyereksereg vette körül, biztos most is mesélt, mint mindig, talán éppen azt mesélte, hogy süldőkorában szobor volt a falujukban, nagy lepel volt rajta, és amikor lerántották róla, ott állt anyaszült meztelenül, nemzetiszínű szalag volt rajta, a középső fehér sávban meg a felirat: AZ ISMERETLEN BOMBÁZÓ, szóval minden a helyén volt, helyre állt a világ rendje.

Zuzu azt mondta, tegnap nem voltam ott, ezek szerint a lábam már nem vitt át Budára. Zellerlevet kértem, de nem volt, ittam hát helyette paradicsomot, most egy darabig hanyagoljuk az alkoholt, biztos nem használt a gyereknek.

Kezdhettem újra a spermanyúzást. Kiültem a teraszra, nemsokára a Taigetosz család vonult el előttem, a nő még randább volt, mint néhány hete, a férfi, akit elneveztem Taigetosz Bélának, kullogott utána, annyi esélyük lehetett, mint a Diósgyőrnek a Chelsea ellen. Elővettem a szecessziós nőt, beleírtam a konyak egyes maratont. Boldogan írtam le az utolsó szavakat.

Sikerült. Maratonista vagyok. De élek.

Ez pontosan két évvel volt azután, hogy meghaltam.”

(Ficsku Pál: Konyak egyes maraton)