Ezek régi történetek, de nem azért foglalkozom velük, mert szeretek port törölgetni

.

Képes Júlia műfordító a középkori angol és francia irodalom értő tolmácsolója. Szakterülete, ahogy ő mondja, „a három TR”. Hogy mit jelent ez pontosan? Erről, és jó néhány fontos szakmai kérdésről beszélgettünk vele.

.

Nem titok, hogy édesapád Képes Géza. Könnyen gondolhatnánk, hogy olyan közegben nőttél fel, ahol az irodalom szinte ott volt a levegőben. Korán eldőlt, hogy te is ebbe az irányba indulsz?

Egyáltalán nem, Apu mellett ez sokáig nem merült fel bennem, mert ő tényleg zseniális volt. Bár így utólag visszagondolva voltak árulkodó jelek. Állítólag öt éves voltam, amikor valami alliterációs téma merült fel otthon egy beszélgetésben a szüleim között, már nem tudom, mi, de váratlanul azt mondtam, hogy hát ilyet én is tudok: „Veronika virít, virágra hasonlít.” Ami most, felnőtt fejjel nézve álomgyönyörű, de mintha nem is én lettem volna, aki ilyet tud mondani.

.

Az irodalmi karriered egészen korán, főszereplőként indult.

Apu nagyon jó mesélő volt. Van egy mesekönyv, aminek az a címe, hogy Juliska a nagymamához utazik. Apukám írta, anyukám rajzolta, és a főszereplő kislány én vagyok. De egy mesejátékot is írt Apu Mese a halászlányról címmel, amiben a halászlányt Julinak hívják. A halászlánysággal nem tudok azonosulni, de magával a történettel igen: Juli úgy nyeri el Jani szerelmét, hogy ő lett először szerelmes belé.

.

Mit szólt ahhoz, hogy a műfordítás felé fordultál?

Nagyon sokáig nem árultam el neki, csak akkor, amikor már elfogadták az Európa Kiadónál az első fordításaim. Anyukámat hamarabb beavattam. Apu nagyon szerette a krimiket, egy olyan pillanatot választottunk ki, hogy megmutassam neki a fordításaimat, amikor éppen végignézett egy bűnügyi filmet a televízióban. Aztán Anyu csak találgatott, hogy mikor Apu azt mondta: „Nahát, még ilyet!”, az a krimire vagy az én írásomra vonatkozott-e ‒ mint kiderült, az utóbbira.

.

A védjegyeddé vált Trisztán és Izolda-történet az első perctől végigkíséri a szakmai életedet, és még mindig találsz benne megoldandó rejtélyeket. Csak véletlenül akadtál bele, vagy mindig ez a korszak érdekelt?

A Trisztán később érkezett meg hozzám. Mivel Géher Istvánhoz jártam az egyetemen műfordítói szemináriumra, akkoriban csak angolban gondolkodtam, a francia fel sem merült. Az első választásom a lehető legkevésbé ésszerű volt: egy Wulf és Eadwacer című óangol elégia, ami 18 sor, és annyira rejtélyes az egész, hogy sokáig azt hitték, találós kérdés. Az egyetemi jegyzetben úgy szerepelt, hogy poem extremely difficult to translate. Ha megnézed a szöveget, ami még csak nem is hajaz a modern angolra, azt mondhatod, hogy persze, hogy nehéz, hiszen ez egy teljesen más nyelv: a legjobb, ha veszünk egy modern angol fordítást, és azt lefordítjuk magyarra, mit kell ezen annyit szöszölni? Csakhogy már rögtön az első két sorban több olyan szó van, aminek egymással homlokegyenest ellentétes jelentései vannak, és a kontextus annyira homályos, hogy arra sem lehet építeni, nem derül ki belőle, melyik jelentés lesz az igazi. Az egész nem igazán versszerű, nincsenek benne rímek, viszont alliterál, és a hangsúlyos-hangsúlytalan szótagok váltakozásával játszik. Nagyon sűrű szöveg, és a modern angol fordítás ezt a sűrűséget nem adja vissza. Vannak nagyon jópofa szavak az eredetiben, például a „ritka jöveteleid” az egyetlen szó. Fél évig jártam Géherhez konzultációra csak ezzel, nagyon aprólékos, izgalmas munka volt. Aztán következett a Sir Gawainből pár strófa. A névtelen költő, akit leggyakrabban Gawain Poetnek vagy Pearl Poetnek neveznek, mivel a másik ismert műve a Gyöngy. Ez utóbbiba a hihetetlenül bonyolult formája miatt szerettem bele, és elhatároztam, hogy ha belenyúvadok, akkor is megcsinálom, mert annyira érdekes. A kötött formán belül alliterál, ötstrófás részekből áll. Minden ötstrófás részben az első és az utolsó sorban ugyanaz a szó van, és ez összeér az elején meg a végén. Ebből is részletet fordítottam. Ez a mutatványanyag így lassan összeállt.

.

És Chaucer Troilus és Cressidája?

Azonnali és óriási szerelem lett. Megkaptam teljes egészében, több mint 8000 verssor, amely a Móra Kiadónál jelent meg, 1986-ban. A formája elsőre talán nem tűnik olyan rettenetesen kötöttnek: az úgynevezett rhyme royal, ABABBCC, tehát hétsoros strófa. De 8000 soron át végigvinni úgy, hogy közben a szöveg ne veszítse el a könnyedségét, egyáltalán nem egyszerű. Annak ellenére, hogy szomorú a vége, nagyon vicces jelenetek vannak benne. Cressida nagyon finoman, árnyaltan ábrázolt, ezt tartják az első angol lélektani regénynek, és nem véletlenül. Végig érezni Chaucernél, hogy nem tud haragudni rá, mert Cressida nagyon befolyásolható, nem véletlen, hogy úgy szeret bele Troilusba, hogy Pandarus, aki Cressida bácsikája és Troilus nagyon kedves barátja, gyakorlatilag rábeszéli, hogy szeressen bele, mindenféle cselekkel. Sokban eltér a Shakespeare-változattól, érdekes a különbségeket is felfedezni, illetve, hogy a karakterekábrázolás milyen árnyalt, finom humorral teli, miközben az emberi lélek mélységei is feltárulnak.

.

Mi lett aztán a már emlegetett mutatványanyag sorsa?

Amikor bevittem a mutatványanyagot a kiadóba, akkor legnagyobb ámulatomra azt mondták, hogy készül a Klasszikus angol költők című antológia, és tessék, lehet belőle válogatni, hogy mit akarok fordítani! Úgy éreztem magam, mint egy gyerek a játékboltban. Ez 1978-ban történt, a könyv végül 1986-ban jelent meg. Két részlet szerepelt benne a Troilusból. Az egyik az együtt töltött első szerelmes éjszakájuk, amihez hasonlóan szép szerintem a műfajban kevés van. A másik pedig az a rész, amikor Troilus a Cressida hűtlensége felett érzett kétségbeesésében gyakorlatilag leszúratja magát Achillessel, felrepül a nyolcadik szférába, lenéz a holttestére, és nevet az egészen, az életén és a halálán is. Én akkor, amikor olvastam, úgy éreztem, hogy ilyen nincs, és kiderült, hogy ezzel nem vagyok egyedül: többen is próbálták megmagyarázni, hogy ezt a befejezést nem is Chaucer írta, ami csábító feltételezés ugyan, de sajnos nem igaz. A Canterbury mesék végén ugyanígy van egy hasonló fordulat, amikor Chaucer felsorolja az összes istennek nem tetsző művét, amit visszavon. Ez akkoriban egy nagyon elterjedt írói fogás volt: írtak maguknak egy bizonyítványt a végén, amit szükség esetén meg lehet lobogtatni, hogy bocs, én ezt nem is úgy gondoltam. De az, hogy megkaptam fordításra a Troilust, olyan óriási csoda volt, hogy a mai napig nem tudom elhinni!

.

Jól látszik, hogy beszippantanak a történetek, és nemcsak az érdekel, hogy lehet a fordítást ügyesen megoldani.

Ezek régi történetek, de nem azért foglalkozom velük, mert szeretek port törölgetni, hanem, mert nagyon meg tudnak érinteni, és egy csomó izgalmas dolgot fogalmaznak meg, amelyek ugyanúgy érvényesek most, mint akkor.

.

Még mindig az angol vonalnál tartunk, de hogy lettél francia fordító?

Véletlenül. 20. századi irodalom szemináriumra akartam volna menni, de azt nem sikerült az órarendemhez illeszteni, úgyhogy inkább ófrancia nyelvészetre mentem, ami szerencsére nem az a száraz tananyag volt, amit az ember a nyelvészet szó hallatán elsőre gondolna, hanem szövegolvasás. Itt találtam rá a Trisztánra és a trubadúrokra, és innentől már nem is volt kérdés, hogy ez mindennél jobban érdekel.

.

Akkor úgy jöttél ki az egyetemről, hogy gyakorlatilag már megvolt a csomagod, amin azóta is dolgozol: az a nyom, amin elindultál akkor, azóta is vezet.

Tulajdonképpen igen, egy dolgot kivéve. 18 éves korom óta azt mondogattam, hogy én olaszul szeretnék megtanulni, aztán sokáig nem lett belőle semmi. Végül húsz évvel ezelőtt a munkahelyemen – mert a polgári foglalkozásom idegennyelvi tankönyvek szerkesztése volt – , megkaptam az olasz tankönyveket azzal, hogy tanuljak meg olaszul, kaptam hozzá támogatást is. Az lett a vége, hogy az olasz lett a két nyelvszakom mellett az abszolút kedvenc nyelvem. Így jött az életembe Petrarca, és egy Antonia Pozzi nevű költőnő, aki abszolút nem középkori, mert 1912-ben született, 1938-ig élt, 26 éves korában öngyilkos lett. Ami nekem kísérteties, hogy az ő halála és József Attila öngyilkossága között kerek egy év van, napra pontosan. Ez nyilvánvalóan teljesen véletlen, de nekem akkor is hátborzongató. Nem is szeretem József Attilához hasonlítani, mert József Attilához bárkit hasonlítasz, abból vesztesen jön ki, de ezzel együtt is nagyon szép és érzékeny verseket írt. Szerencsére valamennyit itt-ott sikerült megjelentetni, 75 verset fordítottam tőle, de ennek a nagy része még kiadatlan. És még valami, amit az olasz nyelvnek köszönhetek: érdekes módon magyarul nem írok verseket, olaszul viszont igen.

.

Abból, amit meséltél eddig, az körvonalazódik, hogy a műfordítást hobbiként lehet művelni, még ha hivatásodnak is érzed, mert ebből nem lehet megélni.

Bár borzasztó közhelyesen hangzik, hogy ez olyan, mint a szerelem: játék is meg halálosan komoly is, de van benne valami. Minden közhelyben van valami igazság. Például amikor a kiadóhoz készültem az első fordításaimmal, Géher azt mondta, hogy kell még egy szonett, mint afféle mesterlevél. Sir Philip Sidney mellett döntöttem, többet is fordítottam tőle. Később egy Balassi-évforduló kapcsán volt egy reneszánsz év, ekkor újra elővettem ezeket a verseket, nagyjából huszonötöt, és mindenhol azt mondták, hogy köszönik, de nem. Azóta kisebb adagokban próbálkozom velük itt-ott. Néha sikerül egyet becsúsztatni valahová.

.

Ez olyan szerelem, ami nem múlik el, hiszen már évtizedek óta meghatározza az életed. De ebben sok kompromisszum is van, hiszen sokszor előfordul, hogy írsz valamit, ami aztán csak évek múlva kerülhet a nyilvánosság elé.

Általában, ha valakinek elárulom, hogy középkori irodalommal foglalkozom, az a válasz rá, hogy biztosan nagy irodalomtörténeti jelentőséggel bír, na de kit érdekel? A Trisztán és a trubadúrok talán kivétel, az megfogja a laikusokat is. És kevesen tudják, de voltak trubadúrnők is! A kedvencem Beatritz de Dia grófnő, akinek még a keresztneve sem biztos, hogy tényleg ez volt , nagyon keveset lehet tudni róla, és olyan erotikus versei vannak, hogy az embernek ma is fennakad a szeme.

.

Hol van tér mindezt megmutatni? Időnként egy-egy lap leközöl egy fordítást, mint egzotikus érdekességet, de nem ezzel vannak tele az irodalmi újságok.

Például a Kataforán, időnként a Jelenkorban, és a Parnasszusban, ritkábban az 1749-en. Sokkal több nincs. Az az igazság, hogy egyre kevesebb publikációs lehetőséget látok. Szerencsére ez nálam nem csupán ambíció, hanem, ahogy mondtam, szerelem kérdése, a három ”TR”: a Trisztán, a Troilus és a trubadúrok. De szám szerint valóban nem sok, ami megjelent. Antológiákba kerültek be még részletek. És megjelent a trubadúrantológiám 1996-ban a Balassi Kiadónál, ami az első volt Magyarországon a műfajban, és aminek annak idején volt szakmai visszhangja is.

.

1996-ban. 2026 van…

Igen. Ezek a nagyobb publikációim. Az 1983-ban megjelent a Thomas-féle Trisztán és Izolda műfordításomban (Európa-Helikon Kiadó) amely egy nagyon szép kiállítású könyv volt, Szép Magyar Könyv Díjat is nyert, büszkén mondhatom, mert ebben semmi érdemem nincs. A ’90-es évek végén megkerestek az Akkord Kiadótól, hogy szeretnék a Trisztánt diákkönyvtár-sorozatban kiadni. Először a Thomas-féle töredéket, ami onnan kezdődik, hogy Trisztán azon töpreng, elvegye-e Fehérkezű Izoldát vagy ne, aztán pedig azon töpreng, hogy most mit csináljon, tehát egészen a történet vége. Meg is jelent, ez nem volt annyira szép kiállítású, mint az első Trisztán-könyvem, de nagyon kedvező árú volt. Aztán elpöttyintettem, hogy van egy Béroul-féle változat is, ami egy korábbi része ugyanennek a történetnek. Jó, mondták, akkor jöjjön ez is! Így az is megjelent, egy kicsit ducibb könyv lett ugyanolyan kabátban, mint új, bővített kiadás. Végül mindehhez írtam a műelemzés-sorozatba egy kis karcsú Trisztán és Izolda könyvecskét is.

.

Korábban utaltál rá, hogy mennyire el tud bűvölni egy-egy kötött formájú mű.

Kifejezetten szeretem a nagyon erős formai kihívásokat. Gyöngyöt már említettem, hogyan szerettem bele a kötött rímképletbe, az alliterációkba, a kulcsszavakba. Emiatt kezdtem el fordítani, és csak közben döbbentem rá, hogy úristen, de gyönyörű! A másik a trubadúrok, amire azt szoktam mondani a Kosztolányi-hasonlatot továbbfejlesztve, hogy gúzsba kötve táncolni, miközben kézen is áll az ember. Azon kívül, hogy eleve nagyon bonyolult a rímképlet, a strófák egymásra rímelhetnek, vagy esetleg a refrén az, aminek mindenütt ugyanaz a rímképlete, lehetnek még belső rímek is, és az egésznek ráadásul úgy kell kinéznie, hogy teljesen természetes legyen. Az, hogy én esetleg három éjszakán át tipródom egy rímmel, az én szigorú magánügyem, ha ezt bármelyik olvasó megérzi, akkor az egészet nagyon elszúrtam.

.

Abból, amit mondasz, az körvonalazódik, hogy a forma elválaszthatatlan a tartalomtól, ugyanúgy része, mint a történet, a szóhasználat, így lesz egységes egész. Ha valamit kiveszel belőle, mondjuk azt mondod, hogy a formát elengeded, akkor az egész sérül az eredetihez képest.

Egyetértek veled. Létezik most ez a tendencia, hogy verset prózában fordítsunk, ami abszolút nem új találmány, és nem magyar találmány, a francia költészetben évtizedek óta domináns, és Amerikában is népszerű irányzat. Nekem az az érzésem, hogy a formát nem lehet levenni a versről, mint egy kabátot, vagy épp ráadni, ha olyan kedvem van, mert a kettő együtt alkot egy szövetet, és ha szétválasztjuk, akkor elveszhet a vers hangulata, a lelke. Azt nem vitatom, hogy a tartalmát sokkal pontosabban lehet úgy visszaadni, ha nem ragaszkodunk a pontos formai fordításhoz. De képzelj el egy trubadúrverset, amit egyébként énekelni is lehet, prózában! Most direkt sarkítok: „Itt a tavasz végre, csicseregnek a madarak, és a szívem hölgye is…”; ekkor kezd el unalmában ásítozni az olvasó. „És akinek a szeme olyan… és a haja is olyan…”; és az olvasó már alszik is. Pedig a trubadúrköltészet egy klassz. pörgős műfaj. Azt jó kompromisszumos megoldásnak tartom, ahogyan Nádasdy Ádám ‒ aki sajnos ma már nincs közöttünk ‒ fordított Dantét: nem prózában, hanem jambikus ritmussal, így a verssorok ugyanolyan hosszúak maradtak, mint az eredetiben. A jambust sokan nem érzik, ezért sok helyről lehetett azt hallani, hogy nahát, Nádasdy prózában fordít Dantét! Pedig ez nem igaz, nagyon szép verses szöveget írt! Ádám többeknek elküldte a készülő anyagot, hogy véleményezzék, köztük nekem is, így a kötetben az én nevem is ott szerepel a köszönetnyilvánítások között, erre igazán büszke vagyok. Ő úgy gondolta, hogy Babits a költőiséget hangsúlyozza, ő viszont inkább a cselekmény drámaiságára fókuszál. Azt mondta, hogy a sok rím, ami cseng-bong, eltereli a figyelmet a lényegről.

.

Mindabból, amit leírtál, jól látszik, hogy amivel dolgozol, csak régi, de nem poros. Némelyik szöveg, mint példul a nálunk is közölt Petrarca-szonettek annyira mondernnek hatnak, hogy bármelyik kortárs költő boldog lenne, ha ilyet írna.

Amikor megemlítem valakinek, aki nem szakmabeli, hogy ilyesmivel foglalkozom, általában zavarba jön, nem tudja, hogyan fogadja. Volt, aki azt mondta, elismerésnek szánva, hogy „én erre biztosan nem lennék képes”, ami elég kétértelmű bók. De én hiszek abban, hogy a szövegek önmagukban bizonyítják, miért érdemes ezt csinálni.