„Ennyire eszeveszett felejtés talán csak ott létezik, ahol van mit felejteni”

Wirth Imre: Karolina kertje

.

Manapság, amikor a magyar mainstream próza mértékegysége a kilogramm, és egykötetes regényt írni szinte már kínos, különösen nagy bátorság egy olyan, önéletrajzi alapokon nyugvó könyvvel előrukkolni, ami nem elég, hogy nem bőbeszédű, de még finom lírai hangon is szólal meg, billegve a költészet és az epika határán. Wirth Imre éppen ezt tette.

A Karolina kertje ráadásul nem is csupán önéletrajz. Egyszerre egy generációkon átívelő családi tabló, egy fiatal férfi beavatás-története, és látlelet arról, mennyire figyelünk egymásra (semennyire, vagy alig) és mennyire tekintjük természetesnek a mindennapi létezést (nagyon), miközben nem vesszük észre, micsoda kincsek vannak a kezünkben.

A könyv keletkezése legalábbis kalandosnak mondható: folytatásokban jelent meg összesen három irodalmi folyóiratban, akkor még A név kátyú, vaddisznódagonya, omladék, szerelem címen, amely végül a kész mű alcíme lett. Kötetbe rendezve a csíkszeredai Bookart Kiadó gondozásában jelent meg, így a sok, egyébként egyenként is megálló történet végre összekapcsolódhatott egy regénnyé. Az eredeti címverzió nagyjából le is írja, miről van szó a könyvben. Mindannyian megkapjuk a nevünkkel együtt a saját sorsunkat és mindazokét is, akik ezt a nevet előtte viselték. Szép nagy csomag, nem kérdés: mindenki életfeladata, hogy a közös történetet egy kicsit tovább szője, miközben a sajátjával is kezdenie kell valamit.

A Karolina kertjében két, első ránézésre nagyon különböző sors kapcsolódik össze időn és téren át: miközben a főszereplő Wirth Imre halad előre a maga életútján, viszi magával a menet közben felfedezett őst, Villax Karolinát, aki mindvégig vele van ezen az úton, és bár látszólag nem sokat segít, a jelenléte valahogy mégis megnyugtató igazolása annak, hogy sok mindent túl lehet élni, még akkor is, ha éppen sokkal egyszerűbb lenne belehalni a szerelembe, a csalódásokba, a félelembe, a kudarcba, vagy a szégyenbe. Miközben „az öröklét, ahogy Karolina emlegette mindig, irgalmatlanul véges: Das ist ein zu weites Feld für uns Wirths.”

A Karolina kertjében összeér végre minden, amit Wirth korábbi könyveiben csak részleteiben mutatkozhatott meg: az egyszerre játékos, mégis a legmélyebb kérdéseket feszegető prózaíró, a kíméletlenül mélyre ásó költő és az empatikus kíváncsisággal figyelő kérdező. Úgy tűnik, 150 oldal is elég arra, hogy valaki gazdagon rétegzett, nagyívű prózát írjon. Csak egy költő kell hozzá.

Wirth Imre: Karolina Kertje, Bookart Kiadó, 2024