Elszabott könyvkockák – nem mind noir, ami fénytelen

A popkultúra kantonjai között az átvándorlás lehetséges. Passport se kell hozzá – óraműpontosság, tudás, jó- és szépérzés annál inkább. Született már dalból film, festményből film, képregényből film, hovatovább regényből film. Csakhogy átjárni a vidéket a vidékből: nehéz. A tétel bizonyítására alanyunk a „Hogy ne csinálj krimit, pláne, ha az már a címében a mozis bűnfilm egyik alfajára utal” állatorvosi lova: a Budapest Noir.

2008: Ciprus és Málta saját valutaként bevezeti az eurót, a Srí Lanka-i kormány felmondja a tamil tigrisekkel 2002-ben kötött tűzszünetet, a Richter-skálán 5-ös földrengés rázza meg Dél-Libanont, Gyurcsány Ferenc kormányfő bemutatja új minisztereit, s ha mindez nem lenne elég: az Agave Könyvek egy találóan furcsa című, még furcsább írói krédóval rendelkező, ám annál hívogatóbb kötetet dob a piacra. A címlapon Fedóra kalapos illető épp ránk nyit, a kép érdes, árnypászmák és zöngék, a színek szabadságoltak, a kontúrok azonban tiszták.

A figura arcát nem látjuk, csak az alakja ismerős. Láttuk már – de PestBudán eleddig soha.

A könyv címe: Budapest Noir. A kritika és a közönség rajong: ilyen elegánsan egy itthon addig honosíthatatlan mód amerikainak tartott (a hardboiled-, avagy: a noir) műfajt a hazai keretek közé szerkeszteni már maga művészet. Csak hab a vértortán, hogy a könyv (a nyilvánvaló hibák -túlhangsúlyozás, bizonyos elemek folytonos ismétlődése – ellenére is) kiváló. A zsidó utcalány halálával ajtót berúgó történet izgalmas, a töri (1936-ban indulunk, Gömbös holttestének a hazavonatoztatása a nyitójelenet) pontos és okosan használt, a karakterrajz baltával kenve is precíz és emlékezetes. És ami talán a legfontosabb: az író, Kondor Vilmos (akinek a személye már maga egy ügyes és a hazai irodalomban nagyjából példátlan – comics-os – rejtvény) Gordon Zsigmondja (nem újságíró: ZSURNALISZTA!) komolyabb erőlködés és izzadtságszag nélkül teremti meg az óceánon túli gyökerekkel rendelkező, de esetünkben minden ízében magyar, illetve a magyar (történelmi) viszonyok között is hihetően vagány és kemény öklű kalandor (”egyáltalán juszt se nem akar hős lenni, de mégis az”) archetípusát.

Az első könyvet a „Bűnös Budapest” ciklusban még négy kötet, majd előzmények, kisebb sztorik, novellák, s mostanság apróbb multiverzumos (!) utózmány követi.

2017: Kína-Közép-Kelet-Európa csúcstalálkozó Budapesten, Edvin Marton Észak-Koreában, a sajnálatos mód elhunyt Kedves Vezető, Kim Dzsongil emlékére rendezett háromnapos fesztiválon ad koncertet, Magyarországon kiugró a légszennyezettség mértéke – a CO koncentráció Budapesten 2149 mg/m3, Tiszaújvárosban 2713 mg/m3, Komlón 1246 mg/m3.

Van rosszabb hír is: Gárdos Éva rendezésében bemutatják a Budapest Noir filmváltozatát.

A film, úgy összességében: kataszt… nem jó.

Azt, hogy Gárdos Éva filmje kataszt… nem jó, nyilván a rajongó mondatja velünk. Az egyszeri mozinézőnek lehet ez a maga filmszerűségében (képkockák gyors – szabvány 24 fps – egymásutánja, mely a mozgás illúzióját kelti) egy korrekt, bár a 900 milliós költségvetése ellenére inkább képernyőre, mint nagyvászonra álmodott alkotás látszatát keltő telenovella.

Azonban, mint adaptáció (lehet vitatkozni) egy akkora luft, egy olyan, a csapat nagyrésze által a hazai kapura konkrétan rávezetett öngól, amelyre nemigen találni példát. Pláne a Vajna-korszak filmjeihez képest az – Andy Vajnáról jót vagy semmit nyilván, de tény (és ezzel vitatkozni sem igen szokás) hogy a „filmbiztos” a mindenféle grimaszkésztető blikkfangok mellett a magyar moziipart vasmarokkal rázta gatyába (adalék: számunkra tán fura olyan embert hozzá illő pozícióban látni, aki értékes tapasztalattal rendelkezik, noch dazu ért ahhoz, amit csinál – még akkor is, ha a korábbi Aranycsapat tagjait mellőzni szimpla politikai okokból komoly ostobaság). A kb. egy darab Pappa Pia ide vagy oda: a mozik látogatottsági adatain túl és a kritika (javarészt) lelkes tapsa mellett nehéz eltekinteni a ténytől, hogy a vezetése alatt (a pálmákat meg a nemesfémmel megszórt oroszlánokat ne számoljuk) két Oscar-díjunk is született (az első alkalommal abszolút megérdemelten, másodjára meg… well, van plusz egy Oscar-díjunk, nem mindegy?).

És akkor a tiszta pályán, előre felnyalt sínek párhuzamosában megtörténik ez a több fenékkel megült, minden szempontból érthetetlen vonatbaleset.

Hol siklott ki vajon az amúgy ígéretes projekt? Értő filmész hogy nem látta Kondor írásában azt a potenciált, mellyel (a könyv után) újabb meghatározó műfaj kapaszkodhatott volna meg itthon? Mert volt korábban, aki látta, nem kisebb név, mint maga az HBO: balszerencsénkre aztán inkább a Babylon Berlin című krimi adaptálása mellett döntenek. A helyzet tipikusan a „két dudás, egy csárda” szituáció – a producerek nyilván nem tesznek pénzt kvázi ugyanabba bele (a korszak egyazon, a téma nagyjából stimmel). Pedig (Kondor saját bevallása szerint) nem kevesebb, mint 8 forgatókönyvvázlat is készül ekkor a reménybeli Budapest Noir sorozathoz.

Sosem filmeztünk még magyar noirt – a feladat nyilván nem egyszerű. Épp ezért érthetetlen kissé a rendezőválasztás maga. Gárdos Éva (bocs: a főcím szerint Éva Gárdos – annyira ideírnánk, hogy LOL!) rendezői filmográfiájában kettő komolyabb… nem, valójában ÖSSZEVISSZA kettő tétel szerepel a Noiron kívül: az Amerikai Rapszódia 2001-ből, és a Too Young to be a Dad 2002-ből. Van tehát 15 év, amikor a rendezés helyett inkább vágóként és forgatókönyvíróként tevékenykedik – a Szabadság, Szerelem című 56′-os csikorgósan csikágós mementómozi pl. az ő tollát dicséri. Ha az említett adatokat nézzük, és követjük a magyar pusztában nyilván elfogadhatatlan logikát, miszerint NEM fura olyan embert megfelelő pozícióban látni, aki komoly tapasztalattal rendelkezik, sőt, ért is ahhoz, amit csinál, akkor csak fejből három, a feladatra alkalmasabb (magyar) rendező jut az eszünkbe (az egyiküknek éppenséggel még van is egy igen jól sikerült dolgozata ezzel a címmel: A Nyomozó).

Persze ezek csupán adatok, évszámok, matek. Viszont Gárdosnak a kész darab alapján nincsenek se markáns szerzői jegyei, se elképzelései. Rutinja sincs, mert a film minden ritmustól mentes (az az autósüldözés!!!): döcög, elfelejtkezik, jelenetekből sétál random módon ki és be, s ha épp eszébe villan, hogy a kiindulópont egy könyv, akkor a film hirtelen könyvet mond fel – de azt is rosszul. Többször mondjuk, de kénytelenek vagyunk ráerősíteni: vakuba vesztek a noir jegyek. (Vaku vezet világtalant – de így talán sok.) Míg Kondor a könyvben egyenesen Raymond Chandlertől csen ki vendégszövegnek pár bekezdést (s teker evvel némi irodalmi közbeszéd-purparlét), addig Gárdosnál mintha a noir, mint műfaj, nem is létezett volna. Nem idéz, nem említ, nem utal. És nem használ. Semmit. Annyi lehetősége van – mégis, csak és csupán aprópénzt vált még apróbbra furvást.

.

Lehet a hiba a forgatókönyvben persze. (Kérdés: akkor Gárdos miért nem íratta újra. Adjuramisten’: miért nem kergette magát Kondort, ha kérdése vagy megakadása akadt?) És van is benne dögivel: Szekér András (Kondor – mint executive, azaz kb. semmi státuszt nem élvező producer – állítólag belepiszkált itt-ott a szövegbe, de ennyi) fontos jeleneteket hagy el, és teljesen fölöslegesekkel dúsít. Miért kell például Gordonnak – nincs rá jobb szó – nyeherészve bratyiznia a történet során amúgy tényleg kulcsszerepet játszó Szöllösy Andrással? Hogy előkerüljön a zsurnaliszta bokszoló múltja? Vagy Szekér nem tudta máshogy képbe helyezni a Kulka János alakította kávénagykereskedőt? Miért nem?

Ez csak egy a nyilvánvaló változtatások közül, de ami fontosabb: mindeközben olyan, az atmoszféra színesítésére kiválóan alkalmas karakterek kerülnek csupán pillanatokra elénk (hogy aztán fel se bukkanjanak többet), mint Pazár doktor, a hawaii inges (!), a hullák mellett abált-szalonnát falatozó (!!) kórboncnok (!!!), vagy Valéria, a furvást krimibe temetkező, napszemcsós, albínó titkárnő. Miért nem kapnak komolyabb szerepet? Vagy, ha nem kapnak, jobb mondatokat legalább, amivel a könyv csurig? Nem tudni. Ahogy azt sem, miért kell a leendő áldozatot már a gyilkosság előtt legalább kétszer az arcunkba tolni – csak mert Törőcsik Franciska szép? Ezt tudtuk eddig is.

De Szekér a legnagyobb bakit nem is itt követi el, hanem hogy kifelejti Gordon mellől a másik főszereplőt: MAGÁT BUDAPESTET. A könyv nagy erénye ugyanis, hogy ez másutt, így, ebben a formában, ezekkel a karakterekkel nem történhetett volna meg. Budapest a könyvben nem helyszín – legalább olyan fontos főhős, mint Gordon maga.

És akkor a rém idegesítő narrálásról (ami maga egy ordas nagy noir klisé – és Gárdosnak a jelek szerint ennyi és nem több a „noir”) még szó sem esett.

Aztán.

Ragályi Elemér operatőr-fejedelem szintúgy semmit nem kezd azzal, hogy a mozi címe már maga noir. Különösen fájdalmas ez annak a fényében, hogy ugyanabban az évben ő maga operatőrködi tutira Török Ferenc 1945 című filmjét, ami egy FEKETE-FEHÉR bűntudatmozi. Ott a képek vissza tudják adni a világégést követő kósza és riadtan pislogó lelkiismeretek leleplezéstől reszkető válságát, a Budapest Noirban viszont (kisebb próbálkozásokon túl, lásd pl. a Skublics műtermében készült részeket) erre a jeles mester kísérletet sem tesz. Annyi, de annyi alkalma lenne alkalmazni a korszakra jellemző kamera-, montázs-, kifejezés-, BÁRMItechnikát – de nem csinálja. Így lesz a 900 milliós költségvetésből (legalábbis képileg biztos) egy drága szappanopera a kettesen. Kettőkor. Délután.

Tehát: van egy film, ami noir, és amiből eleddig csak a noir maradt ki (vagy ami noir úgy-ahogy volt benne, az, hát, nem oké). Hozzuk még ide Pacsay Attila hót’unalmas (de Hollywood Music In Media Awards-díjas – jelentsen ez bármit) pornós-szaxofonmuzsikáját? Minek: a probléma fő gyökere nem itt van. Azt mindenképp, de esetleg talán a castingban kell keresni.

            Idegen ország, idegen nyelv, idegen kultúra. Ez meg itt az enyém, aztán mégsem értem.

Hiába Pater Sparrow amúgy tényleg részletgazdag és üdítően patinás díszlete, hiába a mindjárt tárgyalton túl a kiváló szereplőgárda, hiába a zseniális Kulka János, Kováts Adél, Anger Zsolt (említettünk már egy másik mozit amúgy, pont az ő címszereplésével, aminek – a fene egye meg – TÉNYLEG az a címe: A NYOMOZÓ?), sőt, hiába a kb. akkor is jó, ha rossz Tenki Réka, mint Krisztina, a főszereplőnk szerelme (akinek, tegyük hozzá: a regény alapján BIZTOS nem az lenne az első lépése, hogy amint bajba kerül, rohan Zsigmondhoz segítségért), ha a főszereplő (sajnos ki kell mondjuk) egy, a maga katasztrófájában csodálatos félreértés.

Ennek okai egyrészt a forgatókönyvben, másrészt Kolovratnik Krisztián játékában keresendők. Gordon Zsigmond ugyanis nem egy pojáca, aki csak úgy tesz, mintha kemény lenne. Gordon Zsigmond ugyanis kemény. Pont. Gordon Zsigmondnak a regényben nem kell arcoskodnia ahhoz, hogy tudjuk: üthetik lépten-nyomon, gördíthetnek elé akadályokat, akkor is, foxiként, telefoggal csüng majd a nyomozáson a megnyugvással talán nem, de eredménnyel mindenképp kecsegtető végkifejletig.

Nem tisztünk Kolovratnik Krisztiánt ekézni, de érthetetlen, mit láttak benne, mikor a főszerepre felkérték. Az alakítása csupa manír, akit nézünk, az egy tenyérbemászóan kellemetlen alak, egy udvariatlan pojáca, nem pedig az a szikár, minden mordulásában emberi figura, akinek semmi más nem számít (Krisztinán és az egyiptomi cigin túl), csak az általa képviselt ÉS JÓNAK VÉLT igazság (mert ugye az igazság sosem lehet objektív). Amit kapunk, az egy színész, aki eljátssza a még csak camp-nek se camp árnyékát annak a zsurnalisztának, akit a regényből ismerhetünk… de aki nem olvasta a könyvet, az se lesz beljebb, mert ezzel a Gordonnal azonosulni komoly képtelenség. Kolovratnik bárkit megdönt, aki szembejön, s ráadásul mellei vannak (Gordon még a femme fatale-ként felkínálkozó Vörös Margó közeledését is – úgy, ahogy de – elhárítja), Kolovratnik beszólogat és bunkó egysorosokat köpköd (Gordon egy mondatával leszedi bárkiről a keresztvizet), sőt, miközben Kolovratnik még az utcán is PRÓBÁL úgy sétálni, mint egy bokszoló, Gordon egy aggasztóbb szituáció közepén inkább rágyújt, és ennyi elég is ahhoz, hogy tudjuk: nem akarunk belekötni. Ragozhatnánk, de talán érthető a dolog – ha nem, akkor hallgassuk meg az első, a legelső mondatnyi narrációt a filmben, Kolovratnik hangján… és a helyére kerül minden.

Ami viszont különös, és fura egybeesés, hogy a színész, így, ebben a formában és habitussal telitalálat lenne egy másik szerepre: az örök, a következő négy köteten keresztüli ellenlábas (képregény-féle nemezis? Afféle!) Wayand Tibort mintha neki találták volna ki. Azt a szereplőt a szervilizmus és a tipikusan hazai termelésű takonygerinc mellett egy valami hajtja folyton Zsigmond ellen (és ebben hasonlít Kolovratnik játékára): az, hogy (kimondatlanul, de) olyan akar lenni, mint ő. Csak hát nem sikerül.

De ez sajna nem az a film.

Adamik Zsolt