„Azt játsszák, hogy folyton lekérik, szabad?, s úgy dobálják Fidelmát egymás között, mint egy rongybabát. Az egyik beszélget vele, néha sértegetőn, a másik nem.
– Hiányzik a barátod? – kérdezi Medico.
– Nem tudom, miről beszél.
Medico meghúzza a vodkás üveget, aztán továbbadja a barátainak, de Fidelma is kér, ezt csak részegen lehet kibírni. Azt hiszi, meg akarják erőszakolni, de téved. Medicónak és társainak Vlad kell, rajta akarnak bosszút állni, ezért jöttek.
– Azt hittem, vértestvérek – mondja Fidelma.
– Azok voltunk, azok voltunk a Preventivánál, vigyáztunk rá, védtük, gondoskodtunk a biztonságáról… Mi mindent és mindenkit elveszítettünk, szülőket, elvtársakat, földet. Aztán jött a béke, az átkozott béke, és ő nagyot szakított. Üzletelt a feketepiacon, cigarettával, benzinnel, szesszel… Cementje, fája is volt, amiből házakat, sok házat épített. Nekünk semmi sem jutott. Ő a nagykutya, saját érdekét nézi, minket leszar.
– Erről én nem tehetek – mondja Fidelma.
– De jól érezted magad vele, nem igaz?
– Hagyja abba ezt a játékot.
– Még csak most kezdtük, ribanc.
– Ha bántanak, azzal nem jutnak előbbre.
– Mindent elpusztítunk, ami az övé… kinyírjuk a macskáját. – Azzal képzeletbeli pengét húz el Fidelma torka előtt.
– Ne öljék meg – mondja Fidelma, és keze ösztönösen elindul a hasa felé, de ebben a pillanatban tudja, elismerte a terhességet, és megpróbál kihátrálni a helyzetből. A férfiak fogdosni, tapogatni kezdik, van-e Bambi-tetkó a hasán, kérdezik, és forgatják, oldalról is szemügyre veszik. Fidelmának eszébe jut Tyrone tanácsa, hogy legyen kedves, és elmondja, hogy látta az ultrahangot, a koponya még ki sem alakult, olyan az egész, mint egy kis ebihal, igazán nem árthat senkinek.
– Blabla blabla blabla.
– Vetéld el. – Fidelma kétszer hallja a szót, mely úgy rezeg a levegő részecskéiben, mintha az egyik megvilágítatlan sarokban bujkáló jós mondta volna ki.”

(Kis piros székek, fordította: Lukács Laura)