Akár a malter a téglasorok között,

bőröm alatt feszít a generációs tudat,

feszít és összetart, ház épül

belőlem a gyerekeimnek,

tágas, szép, de minden

karácsonykor összedől,

hát újrasírom-teremtem, ez

minden túlkapásom.

Rozsda virágzik

az ereszcsatornámon,

salétromot sírnak a falak

egész ádventben,

a rózsaszín gyertya dinamitrúd,

házi áldáson felmenőim igéi,

reggeli fohászomban a

kávé általános alany.

Az eljövendőkért

az elmúltaknak

megbocsátok.

Derbyshire-ben, lehet,

ez az utolsó nyár,

szuicid hullám

söpör végig a falun,

a termékenység átok,

sikoltanak az ágak

a gyümölcsök súlya alatt,

túl ádáz, túl dús, és

túl fehér volt a tavasz.

Nem szedem fel,

nem gyűjtöm össze,

miattam rohadhat mind

az anyja alatt,

a termékenység átok,

besűrűsödik,

megszikkad,

kérgesre szárad

tőle rajtad a bőr.

Nem főzök lekvárt,

nem főzök szörpöt,

pálinkát? még úgy se!,

nem vagyok paraszt,

a termékenység átok,

a malaszt csak szöveg,

a fák teste torzó,

hangyák zabálják

fel a jövőt.

Derbyshire-ben idén öngyilkosak a fák

Saját gyermekeik zabálják fel őket

Őrületig teremnek szuicid ősanyák

Lehasad águk méhük gyümölcse alatt

Szégyenkezve állnak törött karokkal

Nem bírták el a legédesebb terhet

Mit isten adott végtelen kegyelmével

A föld beissza elrohadt magzataikat

Testük megtört szeplőtelen torzó

Senki nem tudja itt Derbyshire-ben

Miért az eszetlen teremni vágyás

Pedig nyilvánvaló: több idejük nincsen

Mert ez az utolsó nyár a világ vége előtt