A vecsési gyerekek a legmenőbbek, mert saját sétáló iskolabuszuk van!

.

Titkos buszmegálló

Reggel hét körül ketten ácsorognak a vecsési Bokor ABC előtt. Már messziről látszik, hogy nem vásárolni jöttek: a fejükön egyforma neonzöld sapka, csuklójukon neonzöld karkötő. Ők maguk a vecsési sétáló iskolabusz: arra várnak, hogy megérkezzenek azok a gyerekek, akiket biztonsággal elkísérhetnek az iskolába. Ma éppen ők ketten, Mátyus Anita és Homoki Andrea vannak itt, de minden hétköznap reggel várja a gyerekeket valaki.

Négy állandó kísérőnk van – mondja Anita – , és néhányan beugrósként segítik a munkánkat. Minden reggel itt találkozunk, és egy előre meghatározott útvonalon végighaladva visszük suliba a gyerekeket, akiket így nem a szüleik fuvaroznak autóval, hanem egy sétával kezdik a napot.

.

De mi is az a sétáló iskolabusz? Amíg a gyerekek megérkeznek, Andrea erről mesél egy kicsit.

Én a Civil Kollégium Alapítványnál dolgozom, mint közösségszervező – kezd bele a történetbe. – Ennek keretén belül támogatjuk helyi érdekérvényesítő közösségek működését, Vecsésen is van Eleven Vecsés néven. Ezek a közösségek elkezdtek kapcsolatot építeni egymással, és így derült ki, hogy Budakalászon és Pomázon működik egy úgynevezett pedibusz-kezdeményezés. Ezeken a településeken ugyanúgy jellemző, mint itt Vecsésen, hogy a fővárosból egyre nagyobb számban költöznek oda családok, akik a gyerekeiket reggelente autóval viszik óvodába vagy iskolába, és aztán mennek tovább a munkahelyükre. Emiatt a reggeli órákban hatalmas torlódások alakultak ki az iskolák környékén, ami az egész település közlekedésére kihatott, és nagy környezeti terhelést is jelentett.  Külföldön már bevett gyakorlat, hogy reggelente önkéntesek járják végig az iskolákhoz vezető útvonalakat, és hozzájuk csatlakozva gyalog vagy biciklivel mennek a gyerekek iskolába. Ez az úgynevezett pedibusz (vagy, ha kerékpárral megy a kis csapat, akkor bicibusz). Elkezdtünk azon gondolkodni, hogy itt Vecsésen hogyan lehetne ezt megvalósítani. Nagy szerencsére megtaláltuk Anitát, akinek három gyereke van, és mindannyian a Vecsési Andrássy Gyula Általános Iskola tanulói. Az ő segítségével kapcsolatba léptünk az iskolával. Az igazgatónő nagyon támogató volt, lehetőséget biztosított rá, hogy beszélhessünk a szülőkkel, akiket esetleg érdekelhet a program. Közöttük találtuk meg azokat az önkénteseket, akik most a kísérőink. Ezután már velük közösen kezdtünk gondolkodni útvonalakon. Ki is dolgoztunk rögtön hármat,  útvonalat, de láttuk, hogy erőforrásunk egyelőre egyre van, ezért kiválasztottuk az egyiket, és azt indítottuk be. Február 15-én volt az első nap, azóta működünk.

A sétáló iskolabusz csak egy irányba működik, és nincs ez másképp azokon a helyeken sem, ahol már bejáratottnak számít a módszer. Ennek az az oka, hogy a napkezdés időpontja minden gyereknél fix, így könnyű egy csapatban elvinni őket az iskolába. A délutánok időbeosztása már teljesen egyénileg alakul: szakkörök, különórák, osztályonként eltérő órarendek és egyéb elfoglaltságok szerint végez mindenki és indul haza. Ennek köszönhetően viszont a reggelekre jellemző torlódás sincs az iskola körül, így a pedibusz valódi küldetését a reggeli órákban tudja teljesíteni.

.

Sétálunk, sétálunk

Miközben beszélgetünk, összegyűlt a négy gyerek, akiket vártunk. Hét óra öt perc, ideje elindulnunk. Az első néhány lépés után kiderül, hogy négy gyerekhez nagyon is indokolt a két kísérő, mert ahányan vannak, annyiféle tempóban és figyelemmel sétálnak. A hosszú lábú Sanyi jó néhány lépéssel megelőzi a csoportot, míg Levi, a legkisebb, folyton lemarad, mert kavicsokat szedeget menet közen. És közben nyilatkozik a lapnak, mint egy igazi médiasztár.

Én vagyok a nulladik – jelenti be büszkén – , mert 5 éves vagyok, és nem iskolába megyek, hanem oviba!

Aztán azt is megtudhatjuk tőle, hogy a ballagására már jó előre megrendelte szüleitől a minecraftos ajándékokat, hogy legyen idő mindet megvenni. És ásványokat gyűjt, emiatt minden kavicsot gondosan megvizsgál útközben, mert bármelyik lehet belül csillogós.

Az óvodások önkéntes kísérése nem tipikus sehol sem, ahol működik ez a kezdeményezés – mondja Anita –, mert velük sokkal több a teendő: nem elég a kapuig elvinni őket, be is kell menni velük, segíteni átöltözni, ez időbe telik, és a többieknek addig várakozniuk kellene. Eszünkbe sem jutott eredetileg, hogy óvodások szüleit is megszólítsuk, de amikor kijelöltük a bolt előtt a találkozási pontot, akkor a boltvezető megemlítette, hogy van egy olyan munkavállalója, akinek könnyebbséget okozna, ha a kisfiát mi vinnénk oviba. Mivel az útvonalunk éppen érinti az óvodát, és Levinek nagy kedve volt jönni, rábólintottunk.

.

Az útvonalon két megálló is van, ahol a kis csapat elidőzik egy darabig: ha valaki szeretne hozzájuk menet közben csatlakozni, az ezeken a pontokon teheti meg. Az első megállóig velünk tart egy apa is, aki lelkes támogatója az iskolabusznak.

Számomra nem is volt kérdés, hogy családilag az ügy mellé állunk – mondja. – Egyrészt a gyerekeknek jót tesz a mozgás, másrészt abban bízom, hogy ezzel támogatom az önállóságukat, és talpraesettebbek lesznek majd másban is, ha megtapasztalják, hogy van, amit egyedül is meg tudnak oldani. Csak úgy nem engedtem volna el őket egyedül, de így tudom, hogy biztonságban vannak útközben.

A sétáló iskolabusz egyfajta szemléletváltást is megkíván a családok részéről. Sok helyen már megvan a jól bevált napi rutin, és a szülők nem szívesen változtatnak ezen. Ezért érdemes időben felvenni velük a kapcsolatot.

Ahol több gyerek van – mutat rá Andrea –, ott a kicsit úgyis a szülő viszi oviba, és ilyenkor már „bedobja mellé” az iskolás nagytesót is az autóba. A felsősök már önállóan közlekednek. Így nagyon gondosan kell megvizsgálnunk, kik is a célcsoportunk. Mostanában óvodákban, nagycsoportos gyerekek szüleit is igyekszünk megszólítani, hogy amikor a gyerekek iskolába mennek, akkor a szülő már tudjon erről a kezdeményezésről, és esetleg ehhez képest alakítsa ki a tanévkezdéskor a saját szokásrendjét, mert ha már kialakult egy szokásrend, akkor nehezebb azt felborítani. És a sok találkozás, beszélgetés azért is fontos, hogy a szülők és a gyerekek is megismerjenek bennünket, megbízzanak bennünk, szívesen kapcsolódjanak hozzánk.

.

Végállomás, leszállás!

A második megálló egy régi telefonfülke. Itt is ácsorgunk néhány percet, aztán haladunk is tovább, a megadott időpontban indulva, hiszen egy busznak, még ha sétáló busz is, percre pontos menetrendje van. Levitől néhány perc múlva elköszönünk az ovinál, Anita bemegy vele, mi kint várunk. Itt újra bebizonyosodik, hogy jó, ha többen kísérik a gyerekeket, így van, aki kint marad az iskolásokkal, míg Levi „becsekkol”. Több megállónk nem lesz, most már a végállomás jön, az iskola kapuja előtti padok. Az utolsó szakasz egy forgalmasabb út mellett vezet, a végén át is kell menni az úttesten. Az iskola környékén tényleg autók sokasága, bőven elférne itt még 1-2 pedibusz-járat, hogy kicsit tehermentesítse a környéket.

.

Az iskolából már ez után a néhány hónap után is kaptunk pozitív visszajelzéseket – mondja Anita – , hogy a gyerekek jobb hangulatban érkeznek, nyitottabbak, kommunikatívabbak, jobban tudnak figyelni, és könnyebben kapcsolódnak másokhoz. Ez egy fontos plusz: ha a nap egy kellemes közösségi élménnyel és testmozgással indul, nem a kocsi hátsó ülésén félálomban zötyögéssel, az a gyerekek iskolai működésére is hatással lehet.

7.45. Megérkeztünk a végállomásra. Az iskola kerítésén a sétáló iskolabusz molinója virít, ott telepedünk le a közelében. Még egy utolsó mozzanat van hátra. A résztvevők minden teljesített séta után kapnak egy matricát, és ha ezekből bizonyos számú összegyűlik, akkor beválthatók apróbb ajándékokra. Matricák felragasztása, gyors elköszönés, és a pedibusz kis utasai eltűnnek az iskola kapuja mögött. A kísérők mai munkája ezzel véget is ért. Ránézek a telefonomra: a lépésszámláló 1 km távolságot mutat a bolt és az iskola között, ennyit tettünk meg a gyerekekkel nagyjából 35-40 perc alatt kényelmes tempóban, két megállót is közbeiktatva. Gyerekszempontból nézve igazi napkezdésre hangoló kellemes séta, ami napindító testmozgásnak sem rossz, de nem is  annyira fárasztó, hogy az iskolába kimerülten érkezzenek.

.

Hamarosan itt a tanév vége, így az iskolába sétálás szeptemberig nem lesz aktuális. De a sétáló iskolabusz önkéntesei nem unatkoznak nyáron sem.

Ez a kapcsolatépítés időszaka – mondja Andrea. – Igyekszünk minden lehetőséget megragadni, hogy minél több potenciális önkéntessel találkozhassunk, illetve olyan szülőket szólítsunk meg, akik szívesen vennék, ha a gyermekük csatlakozna a programhoz. Az iskola igazgatójától ehhez minden támogatást megkapunk, eljöhetünk intézményi programokra, hogy ismerkedhessünk, és minket is megismerjenek. Igyekszünk tanulni más hasonló kezdeményezések tapasztalataiból, és új ötleteket is beépíteni. Bár az önkénteseink tényleg önkéntesen, azaz ingyen és lelkesedésből vesznek részt a programban, költségeink így is vannak.  Szórólapokat, plakátokat gyártunk és helyezünk ki a kijelölt útvonalunk mentén. A neonzöld sapkákat, amit a kísérők viselnek, illetve a láthatósági karkötőket, amit a gyerekekre teszünk a séta kezdetekor, egy jótékonysági programon befolyt adományokból vettük. Ami nehezen megbecsülhető költség, az leginkább a ráfordított idő: most már egyre ügyesebbek vagyunk a kapcsolattartásban, a kísérők napi szintű szervezésében, a gyerekekkel és a szülőkkel való kommunikációban, de ezt is ki kellett alakítani. Ezzel együtt azt mondom, hogy ahhoz képes, hogy február közepén vágtunk csak bele, most már egyre többen ismernek minket, és mindenkitől csak pozitív megerősítést kapunk, hogy csináljuk, mert van értelme, és mindenkinek csak a javára válik.