Budapest tele van varázslatos, titkos helyekkel. Az egyik ilyen a Belgrád rakpart 17. szám alatt, az ötödik emeleten található exkluzív kis galéria, ami egyben a Magyar Fotográfiai Egyesület székhelye. A több teremből álló, teljesen körbejárható kiállítóhely tágas terasza csodálatos kilátást nyújt a Dunára és Gellért-hegyre. Kiállítások és kulturális rendezvények színhelye, szakmai programok otthona, sok esetben műteremként is használatos egy-egy fotózáshoz. Most egy igazán különleges kiállítás látható itt, amit hamarosan nagyszabású finisszázs zár. Eifert János fotóművész 81. születésnapi kiállítása átfogó képet ad a teljes Eifert-életműről, amelyet részleteiben eddig 40 országban, 258 önálló kiállításon láthatott már a nagyközönség.

Szokatlan ötlet, hogy valaki egy nem kerek születésnap alkalmából mutat be életmű-kiállítást.

Nem is tudom, hogy jött ez. A nyolcvanadikon külföldön mutatták be a képeimet több helyen is, nehéz lett volna megszervezni, hogy itt is legyen elegendő anyag. Az, hogy ezen a helyen legyen egy nagyszabású kiállításom, a szívügyem volt. A hatvanas évek óta vagyok tagja a Magyar Fotográfiai Egyesületnek, azóta járok rendszeresen ide. Az egy nagyon izgalmas, mozgalmas időszak volt a hazai fotóművészetben, több klub is működött országszerte, rendszeresen voltak előadások, szakmai találkozók itt is és vidéken is. Ezen a helyen már akkor is tartottak komolyabb nemzetközi kiállításokat is, itt férhettünk hozzá külföldi szakmai kiadványokhoz, albumokhoz. Tartottunk klubnapokat is, amikor egymásnak mutattuk meg a képeinket, véleményeztük a hozott munkákat, tanultunk egymástól. Az egyesület idén októberben lesz 125 éves, túlélte a 20. századtörténelmi viharait, és a kezdetektől itt, a Belgrád rakparton működik. Ez egészen egyedülálló és különleges dolog, és igyekszem mindent megtenni a magam módján, hogy segítsek fenntartani a hagyományt, amit ennyi időn keresztül sikerrel ápolt.

Tényleg egy teljes életművet átfogó tárlat van itt: a hatvanas évektől napjainkig szerepelnek képei, egy igazán mozgalmas és gazdag életpálya rajzolódik ki a fotók nyomán.

A kiállításon bemutatott képek közül a legrégebbi a Marcel Marceau-t ábrázoló: ennek a fotónak köszönhetően kerültem be a fotós szakmai köztudatba. Akkoriban a Honvéd táncegyüttes tagja voltam, bevonultattak katonának, és onnan vezényeltek vissza az együttesbe. Egy olyan fényképezőgépem volt, amit egy nemzetközi pályázat díjaként nyertem, a zsoldomból egyébként nem is telt volna komolyabb gépre. Albérletben laktam, azt is fizetnem kellett, és 12 forint 50 fillér volt egy tekercs film. Így pontosan ki kellett számolnom, mire hány kockát szánok, nem pazarolhattam. Marceau előadása az Erkel Színházban volt, az első felvonást a zenekari árokból néztem végig, és azt latolgattam, mikor és hogyan lőhetném el a 7 kockát, amivel gazdálkodhattam. A szünetben aztán összeszedtem minden bátorságomat, és bekopogtam Marceau öltözőjébe. Egy kukkot sem tudtam franciául, valahogy próbáltam megértetni vele, mit szeretnék, és őt valószínűleg meghatotta a sutaságom, mert átkarolta a vállam, kivitt a színpadra, jelzett a fővilágosítónak, hogy adja be a fényeket, és tíz percbe sűrítve lejátszotta ott nekem az előadás legfontosabb pillanatait, én pedig kattintottam a megfelelő pillanatokban. Nagyon nagy élmény volt. Aztán otthon előhívtam a képeket, és kétségbeesve láttam, hogy a képek valahogy nem elég dinamikusak, hiába kaptam el a legjellegzetesebb mozdulatokat. Ott ültem a konyhában elkeseredve, előttem egy pohár víz, fölöttem egy csupasz villanykörte lógott. És akkor eszembe jutott valami: a pohárból kilöttyentettem a vizet, és a fény felé tartottam. A pohár oldalán megcsillant a villanykörte fénye, készítettem erről egy képet, és a két negatívot egymásra vetítve ez a fény adta meg a Marceau-képnek azt a dinamikát, ami hiányzott róla. Egy véletlen pillanat volt az egész, de ez a kép aztán bejárta a világot. Bármelyik pillanat lehet sorsdöntő.

.

Sokszor segítették a pályáján az ehhez hasonló pillanatok?

Amikor az ember fényképez, valamiféle különleges tudatállapotba kerül. Sokszor megszűnik a tér és az idő, csak a téma van és a kihívás, hogy ezt minél pontosabban ragadjuk meg. A fotósok ilyenkor egészen veszélyes mutatványokra is képesek, amiket egyébként sosem tennének meg: felmásznak gyárkéményekre, toronydarura, órákig állnak egyhelyben valahol. És a végeredmény sokszor így is egy hirtelen sugallat eredménye: egy átfutó ötlet, egy jó szögben érkező fénysugár, az eredeti nézet elforgatása. Nem feltétel az sem, hogy a legjobb technika álljon rendelkezésre. Hiába van valakinek modern és drága gépe, attól még a világ legunalmasabb fotóit készítheti vele, ha nincs az a megfoghatatlan plusz benne, nem jön az isteni szikra.

Közben pedig a fotográfia nemcsak a pillanat művészete, hanem a gondolkodás művészete is. Amikor lenyomom a gombot, hogy elkészítsem a képet, az valóban csak egy pillanat. De az, ahogyan eldöntöttem, kiválasztottam, mikor és hogyan fogom ezt megtenni, tartalmazza az egész addigi életemet, a tapasztalataimat, érzéseimet, világlátásomat, a társadalomról alkotott képzeteimet. Persze, megesik, hogy a fotográfus megrendelésre dolgozik, és ilyenkor háttérbe szorítja kicsit saját magát, bár a legjobb fotóriporterek karaktere ott van minden munkájukban még ilyenkor is. Ha valaki szabadon alkothat művészként, akkor viszont mindez, amit mondtam benne van abban, hogy mit, mikor és miért fényképez le. És sokszor az is, hogy mit, mikor miért nem: ha egy személlyel vagy eseménnyel nem értek egyet, ütközik az értékrendemmel, akkor tudatosan döntök arról, hogy nem örökítem meg, nem állítok neki emlékművet.

A képein mindig felfedezhető valamiféle kettősség, és a végletek közötti egyensúly keresése: mozgás és mozdulatlanság, fekete és fehér, hideg és meleg fények találkoznak a fotóin.

A mozgás, a tánc természetesen adódott számomra témaként, hiszen magam is táncos vagyok. Így nem is volt kérdés, hogy minden bemutatót, és ha lehetett, a főpróbákat is megnéztem, végigfotóztam. Például ha a Pécsi Balettnek új előadása volt, nem is volt kérdés, hogy a táncos szakma képviselői egy emberként ültek buszra és vonatra, hogy láthassa. Sok minden később jutott el Magyarországra, mint a nyugati országokba, így a képeim a magyar táncművészet fejlődésének is egyfajta dokumentumai. A mai napig sokat járok táncelőadásokra, hihetetlenül izgalmas látni, mennyi a tehetséges fiatal, és hogy milyen jól használják ki a kor adta lehetőségeket. Lenyűgöző például, mennyit fejlődött a színpadi világítástechnika, szinte teljes díszleteket lehet felépíteni fényekből. Fotósként és táncosként is hatalmas élmény ezt figyelni.

Persze, mint mindenkinek, nekem is vannak korszakaim. Ez jól látszik, ha egyben tekinti át valaki a kiállítást: a dinamikus képek mellett sok geometrikus fotót is készítettem. Egy időben az érdekelt jobban, hogyan lehet festeni a modellek testét, hol sminkkel, hol fénnyel. De valóban, a kettősség mindig visszatérő téma. Hiszen mindannyiunkban ott van, nincs olyan ember, aki csak jó vagy csak rossz, és olyan helyzet sincs, ami ne lenne a visszájára fordítható, ha egy másik nézőpontból figyeljük meg.

.

Az aktok esetében is a kettősség érdekli, hogy mi lehet még a test szépsége mögött?

Az akt önmagában nem téma, csak forma. Az, hogy egy test meztelen, és közben esetleg gyönyörű is, az nem elég ahhoz, hogy jó fénykép készüljön róla. Néhány éve valaki berohant egy futballdöntőn ruha nélkül a pályára, rengeteg kép készült róla, mégsem mondanám ezeket sem aktnak, sem művészi értékű fotónak. Egy igazi aktkép a maga egyszerűségében is tele van metaforákkal, szimbólumokkal. És még csak az sem kell, hogy a klasszikus értelemben vett szép testet ábrázoljon valami idilli beállításban. Ugyanolyan sokat mondhat egy szabálytalanabb alkat, a megereszkedett bőr, a ráncok is. A nagy festők által készített legcsodálatosabb aktok ritkán ábrázoltak tökéletes testeket. Picasso a kubista képein például teljesen felbontja a tér síkjait, így a női alakok valahogy kitágulnak, téren és időn is átnyúlva.

Az aktokból sok esetben montázsokat is készít. Érdekes, hogy ezeknél több esetben is két évszám szerepel a készítés dátumaként.

Az évek során komolyabb archívumot gyűjtöttem össze olyan képeimből, amelyekkel kapcsolatban azt érzem, hogy még nem teljesek, lehet még velük munka. Ezek közül néhány egy montázsban találja meg végül a helyét. Jó példa erre az a képem, amelyen a készítés dátuma 1985/2006. Az első dátum azt jelzi, hogy mikor készült a fotó a sirályról és a vízesésről. A modellel, akinek az aktja végül teljessé tette a képet, 2006-ban találkoztam. Évtizedek kellettek, míg eljött a pillanat, hogy találkozzanak a kép részei, és egy egységgé válhassanak. Általában nem ilyen nagy az időbeli távolság egy-egy montázs alkotórészei között, de sokszor előfordul, hogy egy fotó a készítéséhez képest egy-két év múlva talál csak „párra”. Sokszor ezek a képek a klasszikus értelemben nem tökéletesek, talán nem elég élesek vagy nem pontosan színhelyesek, mégis kiegészítik egymást, és a tökéletlenségükben kapcsolódnak össze valami újjá, izgalmassá.

.

A sorozatképek viszont éppen ellenkezőleg: ugyanakkor készülnek, egy pillanatot járnak körül többféleképpen.

Nagyon sok kompozíciót zenei alapra építek fel, ezek különleges ritmust adnak a képeknek. Bachot nagyon szeretem, mestere annak, hogyan úsztasson egymásra szólamokat úgy, hogy teljes harmóniában fedjék egymást egy kis időbeli eltolódással. Valami hasonló vezet, amikor egy-egy fotószekvenciát állítok össze. Egy ismétlődő, több fázisból álló mozdulatsor, egy fénytörés, vibrálás, ami végigfut egy testen: ez ad ritmust a képek egymásutániságának.

A kiállítást június 15-én 17 órakor zár. Mire számíthat a látogató, aki ellátogat a finisszázsra?

Úgy szeretném lezárni a kiállítást, ahogyan megnyitottuk: közvetlen, baráti hangulatban. Minden egyes kiállított képnek története van, erről fogunk beszélgetni. Szívesen készítek képet a vendégekről a kedvenc kiállított fotójukkal. Számomra kedves emberek egy számomra kedves helyen: ennél jobb születésnapot senki sem kívánhatna magának.