Trencsényi László

Lemenni egérbe

Berg Judit mesedarabja a Magyar Színházban

A Rumini-könyvek (a kiváló Berg Judit munkái) és termékcsalád elismerten hatalmas sikerében bizonyára nagy szerepet játszott, játszik, hogy antropomorfizált (emberi karakterekkel és történésekkel felruházott) egerek és más, méretarányos állatkák világában játszódnak. Hozzájárult nyilván ( bár alighanem alapvetően a mesefelolvasó szülők szemében) a hajdanvolt kalózregények és egyéb robinzonádok hagyományait követő kalandok sora is. S bizonyára nagy szerepet játszik – az is, hogy a „modernség kedvéért” a modern, tengerentúli szuperhősök varázsereje, titokzatos és misztikus, igen sokszor váratlan csodaszerei és csodatételei, csodás átváltozásai is érvényesülnek a cselekmény egy-egy kritikus pontjának megoldásában. S biztos pontja a sikernek a (valóban modern) gyerekirodalmi, gyerekszínházi hagyomány, melyben a legkisebb, leghaszontalanabbnak tartott, már-már felesleges lény morális biztonsága, bátorsága, különleges kreativitása vezeti győzelemre a „jókat” , őt magát meg a sikeres integrációba a nem-deviáns társadalomba. Emlékeztetőül: a XX. századi meseirodalom korszerű lélektanon alapuló fordulata vetett majdnem egészen véget a „bűnhődik-megjavul” dramaturgiára épülő történetformálásnak. A a „komisz kölkök” diadalmenete indirekt formában helyreállította a közép-európai népmesék igazságát, az akár polgári, akár szocialista biedermeier gyerekszoba-mesekultúra világképét és gyerekképét száműzni látszott.

Rumini is ilyen hős, akkor is, ha kisegér. Ő tud úrrá lenni az olykor „emberfeletti” kihívásokon, tépelődés nélkül „helyrehozza a kizökkent időt”. Hiszem, hogy alapvetően ezért szeretik őt, s történeteit.

Mi történik, ha igazi, egy az egyben emberek lepik el a Szélkirálynő nevű vitorláshajót, s a kalandok közepébe „valódi” matrózok, zsiványok, ugyan mesebeli, de mégis ember-léptékű királyok, katonák, intrikus trónkövetelők elevenítik meg az állatkák történeteit? Hiszen színpadon textilből-drótból eszkábált farkak és bajuszok, filc-fülecskék egy mai színházban igazán nem ildomos látványok (még a gyermekszínjátszók is neheztelnek ilyen maszkírozásra, a klasszikus egértörténetek is sokkal stilizáltabban jelenítik meg a hol kedves, hol gonosz rágcsálókat – mondjuk Karácsony táján az obligát Diótörő-előadásokon).

Ha a Magyar Színház úgy döntött, hogy legyen Rumini a szezon gyermekdarabja, akkor helyesen döntött úgy, hogy emberré „változtatja” a szereplőket – elkerüli a giccset, s a lehetetlent, a sokszor groteszk látványt, amikor anyányi színésznők cincognak apró rágcsálók nevében formás alakjukat a szürke posztóból legyártott „macskanadrágba”, „macskaoverallba” próbálják bújtatni.

A Magyar Színház színpadán tehát valódi tengerészek, valódi kikötői vagányok járkálnak a hajófedélzeten, s a második felvonás mesebeli (pontosabban még mesebelibb) szigetén is emberformájúak még a pillangóvá varázsolt szereplők is.

Igenám! De ebben az optikában eltűnik az a naiv báj és humor, ami az eredeti „egeres” változatot jellemezte. Hiába igyekeznek a fiúgyermekeket, tündérlánykákat alakító kedves színészek, azaz színésznők – színpadi jelenlétük nekik sem az „eredetit” jelenti. Jó. Egy színpadi változat kialakításával, tudjuk, új mű keletkezik, ne keresd az eredetit! Ám ez az „új” változat rekonstruálja azt az irodalmi-színpadi világot, melynek szelíd iróniájú átirata volt az egér-perspektíva. Tengerészeink egyenesen a Kincses sziget s más kalóztörténetek világát idézik. Megjegyzem, azt a világot alighanem már csak a gyerekeiknek önfeledten Ruminit vásároló, mesélő szülők ismerik, már a Karib-tenger kalózait sem sugározzák a tévéadók. A szükségszerű megoldás tehát – a legjobb rendezés és a legjobb alakítások mellett is – veszteséget jelent.

Ezt érezték az alkotók is. Ezért telepítettek pompás, gazdag díszletet mindkét felvonásban, ezért próbáltak a matrózokat alakító színészekre karaktereket is ruházni. Ám e karaktereknek a színház törvényei szerint nem lesz jelentőségük, ezért aztán nem is nehéz megfeledkezni e karakterekről (nincsenek olyan körültekintően megírva – legalábbis a színházi változatban –, hogy érdemes legyen a színésznek érdekes, hiteles alakítást formálni ( e specifikumoknak) nincs dramaturgiai szerepe igazán. Kivételt képez a szigorú Fedélzetmester (belőle is csak a szigor kiáltásai hallatszanak), és Balikó, a hősszerelmes – néhány lírai pillanatot enged neki a hosszú (gyerekelőadás több mint 2 óra hosszan!) és fordulatos, alapvetően lineáris cselekmény.

Hatásfokozónak maradnak a látványos jelmezek (különösen a pillangóvá varázsolt foglyok lebegő pelerinjei), a csodás átváltozásokat kísérő, villódzó fényjátékok.

.

Csodás átváltozások? A meseregények, csodálatos, szuperhősös mesefilmek jellegzetes megoldása (különösen, amikor dramaturgiából következő megoldást nehéz találni), hogy hirtelen valakinek eszébe jut valami csodaszer, mely aztán segít a megszabadulásban, s amikor a dramaturgia nem kívánja, akkor a csodatévő tárgy elő sem kerül – megannyi helyzetből menthette volna meg a főszereplőt a láthatatlanná tevő sityak, ám alig használta, akkor is csupán közönségkacagtató helyzetkomikum érdekében.)

Nekem egyébként már a Ferrit-szigetek mengyelejevi jellegzetességei is ilyen írói spekulációk (a vas kémiai jelére utaló elnevezésben e fémnek jut különös szerep, a mágnes ereje vagy gyengülése a megoldások egyik kulcsa). 
Végül a jóra szövetkezők elűzik a gonosz varázslatot (egy rosszindulatú, ám felettébb szerelmes tündér-féle nőszemélyt megbüntetik, a korábban foglyául ejtett Királynak a matrózok és az acélemberként hadakozó katonák megoldják béklyóit. S emez boldogan kiáltja ki: éljen a szabadság! De Ferrit király fényes öltönyében nem a népmesék jóságos királya, még csak nem is a mulatságos Francia király (ugyan ő is hiába kínálja fel a szabadítónak, a kölyök Rumininak menyasszonyul a megmentett királyleányt – mint Kukorica Jancsinak az előbbi), hanem valami „alkotmányos monarcha”? Ő lenne a szabadság lánglelkű helyreállítója?
De hiszen az Rumini, aki boldogan áll vissza a hajósinasi posztra! Ezt ünnepli a kacagtató rezonőrként olykor felrikácsoló nagy piros papagáj is. Neki már csak egy baja van – igazán gyermekszínházi fordulat! – nem jutott neki egyszer sem, hiába kívánta expressis verbis „papagájcsaj”. Így hát Rinya, a papagáj nem szabadult fel igazán.

Majd a folytatásban.