Nem tudok másról írni, és nem is akarok

Beszélgetés Haynal Ákossal a Körúton belül és a társadalom elvárásain túl

.

Van olyan szerep vagy foglalkozás, amit magadra érvényesnek érzel, és amivel mások definiálhatnak? Néhány helyen az látható rólad, hogy író vagy, de ez nem igazán pontos.

Nem, mert nem vagyok az. Néha írok. A Halszájoptika alapító-szerkesztője, ez talán használható titulus.

.

Mesélj a Halszájoptikáról egy kicsit!

A Halszájoptika egyik küldetése, hogy fotókat és szövegeket fűzzön össze sokszor olyan módon, ami szokatlan, elgondolkodtató vagy éppen szórakoztató. Azzal, hogy a különböző területeken alkotók találkozhatnak, a műveik is találkoznak, és több teret kapnak arra, hogy találkozhassanak a befogadó közönséggel. Mondhatjuk azt, hogy ez egy virtuális közösség, amelynek vannak kézzelfogható leágazásai, fizikailag is együtt alkotó csoportokkal. Nem mindenki vesz részt minden projektben. Abban az értelemben vagyok csak én a központi eleme, hogy ezek az emberek többnyire rajtam keresztül kezdtek kapcsolódni egymáshoz. De nem én vagyok a motorja minden alkotó folyamatnak, sokszor csak egy vagyok az alkotók közül.

.

A találkozások fontosak számodra.

Így van. Sokat tömegközlekedem Budapesten, gyakran átszelem a várost. Nagyon érdekes, ahogy a csomópontokban kavarognak az emberek, különféle társadalmi rétegek fedik át egymást egy-egy pillanatra. Budapestet elképesztő mennyiségű láthatatlan határvonal szabja fel. Köztudott a Körúton kívül-belül dolog, de számos más felosztás is létezik. A határvonalak átlépése, különböző emberek vándorlása számukra idegen környezetekbe, és hogy mit kezdenek azzal, amit ott látnak, tapasztalnak; ezek nagyon érdekes dolgok.

.

És te melyik határvonalon belülre sorolod magad?

Én Körúton belüli vagyok. Így aztán próbálok nem is nagyon nyilatkozni Körúton kívüli dolgokról, mert azt nem ismerem annyira. Egyszer azt kérdezte valaki, hogy mi lesz akkor, amikor nem magamról fogok írni. Nem fogok nem magamról írni. Nem tudok másról írni, és nem is akarok. Voltak ilyen ambícióim, de rájöttem, hogy én abban vagyok jó, ha egyáltalán jó vagyok valamiben, hogy magamat vagy a közvetlen környezetemet elemezgessem.

.

Egy alanyi szerző.

Szerintem manapság az egyik legfontosabb feladatunk az, hogy rájöjjünk, mire tudunk hatni valójában. A jelenleg mindenhonnan érkező üzenet az, hogy minden rajtad múlik, hogy csak keményen kell dolgozni, és beteljesülnek a vágyaid, és hogy aki nem uralja a sorsát, az valamiképpen gyenge ember. Mindeközben napi szinten tapasztaljuk, hogy mennyire nem vagyunk urai az eseményeknek: lásd a pandémiát vagy a mostanában dúló háborúkat. Muszáj elgondolkozni azon, hogy mi valójában az ember hatásköre. Én odáig jutottam, hogy az enyém legfeljebb a közvetlen környezetem. Olyan hihetetlen zajban élünk, hogy csak ott hallik az ember hangja. A közvetlen kommunikáció az, aminek vannak nagyon apró eredményei, amelyek mégiscsak eredmények, például olyan közvetlen visszajelzések, amelyeket a közösségi médiában nem fogsz megtapasztalni, bármennyre is azt az illúziót adják ezek a felületek, hogy egy óriási közösség részese vagy. Nem vagy az. Azt hiszed, hogy kommunikálsz ezeken az eszközökön, de nem, nem kommunikálsz valójában. Biztos mindenki tapasztalja, mennyire félrecsúszhatnak szöveges üzenetek, mert valaki beleképzel valamit, amit az eredeti mondanivaló nem is tartalmazott.

.

De te egy közösségkereső, közösségépítő ember vagy ezzel együtt is.

Ezzel együtt, igen. Ez ösztönös: az ember menthetetlenül társas lény. Ezt nagyon biztatónak is gondolom, mert jelentheti azt is akár, hogy a teljes gépesítés, a teljes elszemélytelenítés nem fog tudni működni, még akkor sem, ha most úgy tűnik, hogy ez az irány. Az egyik legnagyobb fájdalmam, hogy eltűnnek a közösségi terek, mert mindent elintézhetünk távolról. Nem muszáj elmenned a postára befizetni a csekkeket, nem muszáj elmenned könyvtárba, nem muszáj elmenned moziba. Nem találkozunk más valóságokkal. Ezért a saját életemet próbálom úgy szervezni, hogy minél több közvetlen kapcsolaton alapuló társas tevékenység legyen benne. Jellemzően ezek öncélú tevékenységek, de éppen ennek köszönhetően egy olyan közösségi munka jön léte, ahol meg tudjuk tapasztalni a saját autonóm voltunkat, ahol egymás segítségével, biztonságos közegben gyakorolhatjuk a hatalom különféle formáit a szolgálaton vagy éppen a saját hatalmunkon keresztül. És mindez végül oda vezet, hogy létrejön valami: egy Halszájoptika-előadás, vagy egy nagyobb projekt, amiben az emberek egy térben vannak és beszélnek egymással. És hogyha ez megtörténik, akkor megvagyunk.

.

Akkor itt a végeredmény igazából ürügy, és a folyamat a lényeg.

Igen. A befogadónak onnantól kezdve válik egyáltalán észrevehetővé egy műalkotás, hogyha nyilvánossá válik. Nekem akkor ér véget. Számomra az az igazán fontos, ami előtte van: a közös munka során megvalósuló interakció. Maga a produktum már leválik rólam, a befogadók „prédájává” válik, ahhoz már kevésbé van közöm.

.

Hogy sikerült megúsznod azt, hogy elkerüld a mainstreamet? Minden adottságod meglenne ahhoz, hogy divatos legyél, de valahogy mégsem ez lett az utad.

Egyrészről nem vagyok elég szorgalmas, nem vagyon folyamatosan szem előtt. Nem úgy használom a kapcsolati tőkémet, ahogy akár tehetném is; nem kihasználom, csak használom. Mindig volt valami közöm a kultúrához, sokáig kulturális újságíróként tevékenykedtem. Tulajdonképpen az újságírás vezetett el a Halszájoptikához, mert akkor ismertem meg sok olyan fotóst, akiken keresztül aztán újabbakhoz juthattam el.  De az ambíciómat erősen befolyásolja, hogy elképesztő a zaj. És szinte semminek nincs lehetősége igazán megnyilvánulni. A tegnapelőtti hírekre már nem emlékszik senki. Fontos társadalmi eseményekre sem emlékszünk, mert elönt minket a zaj; és ezt a zajt én nem kívánom tovább növelni. Egy kiállításmegnyitó során, ha felolvasok valamit, azt biztosan tudom, hogy hatvan ember hallja. Ha fellövök valamit a Facebookra, azt nem tudom, ki érti meg, hány ember szán rá egyáltalán egy csettintésnyi időt.

Most egyre inkább ott tartok, hogy nem szeretnék pályázni sem. Örök dilemma, hogy ha támogatást kapok, a nevemmel vagyok ott egy olyan struktúrában, amit semmilyen szempontból nem szeretnék támogatni. De azt is látom, hogy miért kell pályázniuk az embereknek, meg tudom érteni, hogyha valakinek nincs más választása. Próbálom magam távoltartani a különféle gazdasági kérdésektől, de azt gondolom, érdemes lenne elgondolkozni egy méltányos kultúra-finanszírozáson, és ezt nem úgy mondom, mintha bármikor is lett volna ilyen. Mióta az eszemet tudom, bődületesen aránytalanok voltak a támogatások, volt, aki rengeteget kapott, mások pedig lehetőséget sem, és ez teljesen független volt mindig is attól, ki van kormányon. Van egy másik vetülete is az ügynek, és ez még a kádárizmus hagyománya. Akkoriban bődületes mennyiségű pénzt toltak a kultúrába. Legalább két generáció nőtt fel úgy, hogy ha én valamit lerakok az asztalra, akkor ezért nekem jár pénz. Csakhogy ez sosem volt így. Maguknak a művészeknek is el kell gondolkozniuk a maguk finanszírozásán, ha már ilyen szerencsétlen állapotba kerültünk, hogy minden a pénzről szól. És ha ilyen értelemben is próbálsz közösséget építeni, akkor hirtelen emberi kapcsolatokká válnak a jogi kapcsolatok, és az egész természetes, organikus folyamattá válik, ahol nem kell számonkérni senkitől semmit, hanem mindenki a maga szabadságában és eszközeivel kitölti azt a kis teret, ami a rendelkezésére áll.

.

És a mainstream ezt kizárja, mert megszűnik a személyes kapcsolatod azokkal, akikhez szólsz.

Egyrészről. Másrészről meg azonnal piacosít egy olyan törekvést, produktumot, ami nézőpont kérdése csak, hogy teljesen értéktelen vagy felbecsülhetetlen értékű, de semmiképp sem pénzben mérhető.  Észrevetted, hogy amikor az ember egy folyamat végére ér, akkor elkezd sztorit gyártani belőle? Visszanézve összefüggéseket keres utólag, megpróbálja kizárni az esetlegességeket, úgy szeretné érezni, hogy minden mozzanatnak helye volt a történetben. Ez biztonságot ad. A világ veszélyes hely, folyamatosan keressük a kapaszkodókat, a logikát, a történetiséget, hogy ne érezzük magunkat annyira elveszettnek. Ezért van az irodalom, ezért van minden. Ez olyan késztetés, amit az ember nem tud levetni magáról. Ez emberségünk egyik részéhez tartozik. Mint ahogy az is, hogy az evolúciónkból fakadóan egy viszonylag jó rendszer működtet bennünket, az agyunk, de vannak rendszerszintű hibái. A legokosabb ember sem tud mindig okos lenni. Vannak arra statisztikák, hogyan változik a bírói döntéshozói gyakorlat ebéd előtt és ebéd után. És ez rém szórakoztató.

.

Mintha a fő célod az lenne, hogy jelen legyél, amennyire csak ez lehetséges.

Gyerekkorunktól kezdve folyamatosan arra nevelnek mindannyiunkat, hogy egy jövőbeli célért éljünk. Azért teszünk mindent, hogy egyszer majd, a távoli jövőben valamikor jó legyen. A gyerekeket azért viszik iskolába, hogy megtanulják a rendet, és megtanuljanak korán felkelni, hogy amikor majd munkába mennek, akkor ez ne legyen probléma; tanulunk, spórolunk, és sosem az adott tevékenységben élünk. Az ambíciók végtelenek, miközben az a folyamat, amit mi életnek nevezünk, csak egy rövid periódus. Nem ártana figyelni, és a jó dolgokra koncentrálni.