Sokan azt sem tudják, hogy a műfordítót szerzői jogok illetik meg

Beszélgetés Lázár Júlia költő-műfordítóval a magyarországi műfordítók helyzetéről

.

A Typotex Kiadó és a Magyar Műfordítók Egyesülete videósorozatot indított A szerző ismert, a fordító láthatatlan címmel, hogy felhívja a figyelmet a hazai műfordítók helyzetére. Úgy tűnt, hogy az ismeretterjesztési szándék mellett ez egyben segélykiáltás is.  Tényleg láthatatlanok a fordítók?

Ezt bárki maga is tesztelheti. Elég csak megkérdezni egy olvasó és gondolkodó embert, aki egy eredetileg nem magyarul írott könyvet idéz, hogy azt ki fordította. Nagy eséllyel azt fogja mondani, hogy nem emlékszik. A videós kampány fő célja amellett, hogy az olvasók figyelmét felhívjuk a problémára, hogy elérjük, ami nemzetközi szinten már bevett gyakorlat: szeretnénk, ha a fordító neve látható lenne a könyv külső borítóján. Így tudatosodna az olvasóban is, hogy a szerző mellett volt itt más is, akinek hatalmas munkája van abban, hogy ez a mű magyarul is olvasható. A legtöbben bele sem gondolnak, hogy a műfordító valójában értelmez és újraír, hiszen semmit nem lehet egy az egyben átültetni. Ahogyan annak idején Géher István, sokunk mestere mondta: jó, ha a műfordító keres a saját irodalmában valakit, aki a szerzőjéhez egy kicsit hasonló, és a segítségével képes úgy megszólaltatni ezt az új hangot, hogy a fordítás be tudjon épülni a magyar irodalomba. Sokan azt sem tudják, hogy a műfordítót szerzői jogok illetik meg.

.

Van bármi akadálya annak, hogy a könyvborítón feltüntessék a fordító nevét, vagy ez csak egy régi szokás, amitől nem tudunk elszakadni?

Ez elsősorban a kiadók szándékán múlik. Valahogy nem szeretik megtenni, nem szokás. Csak mostanában jelentek meg az első olyan könyvek, ahol már a fordító neve is jól láható módon szerepel a cím alatt. Sokan talán úgy állnak hozzá: fordítót úgyis találunk, még megfizetni se kell nagyon, mindig akad valaki, aki elvégzi ezt a munkát, szinte mindegy is, hogy ki az. A kiadók is végtelenül meggyötörtek, a működésük érdekében próbálnak spórolni, amin tudnak. A jogokért fizetnek, a nyomdáért fizetnek, a fordítón és a szerkesztőn lehet valamennyit megtakarítani. A Magyar Műfordítók Egyesületének van egy dokumentumtára, érdemes benne böngészni egy kicsit. Halasi Zoltán még 2003-ban írt egy cikket a műfordítók helyzetéről, az a címe, hogy Se tisztelet, se díj. Akkor 20.000 Ft volt az ívhonor; egy ív nagyjából 20 gépelt oldalnyi szöveget jelent, a prózafordítást ebben mérik. Ma, több mint 20 évvel később, nagyjából negyvenezerért dolgoznak a fordítók. Csak összehasonlításképpen: Horvátországban háromszor ennyit kapnak. De az egész keleti blokkban mindenhol jobban megfizetik a műfordítókat, mint nálunk. A MEGY megfogalmazott egy ajánlást, amit közzé is tett, és igyekszik minden érintetthez eljuttatni: eszerint a méltányos minimum 60.000/ív lenne. A hétköznapi gyakorlat sajnos úgy működik, hogy a kiadó megkeresi a fordítót, ad egy ajánlatot, ami messze nem ennyi, és ha a fordító visszadobja és nem vállalja el, akkor keres egy másikat. És biztos, hogy talál, mert a megélhetésük érdekében sokan kénytelenek engedni az árból. Vagy valaki, aki nem műfordító, elvégzi a munkát töredékáron, rosszabb minőségben.

.

Pedig egy jó műfordítás elkészítése valódi alkotómunka.

Igen, arról nem is beszélve, hogy szinte nincs olyan könyv; szépirodalom, esszé, bármi, amihez ne kellene komoly kutatómunkát folytatni, vagy szakembereket megkeresni, hogy adjanak tanácsot. Egy könyvön belül akár 5-6 olyan területet is érinthet a fordító, aminek nem szakértője, de ha pontosan és jól akar dolgozni, akkor bele kell ásnia magát a témába. A már emlegetett Géher István mesélte, hogy amikor Faulkner Míg fekszem kiterítve című regényét fordította, akkor elment vidékre, és keresett egy olyan gazdát, aki el tudta neki magyarázni a földművelés alapjait, hogy milyen szerszámokat használnak, hogy követik egymást a munkafolyamatok. És ez nem egy mezőgazdasági szakmunka volt, hanem egy regény. És csodálatos, valódi irodalmi értéket képviselő fordítások születnek ma is. Ott vannak például Mesterházi Mónika Ali Smith-fordításai. Gy. Horváth László újra lefordította a Háború és békét, ami nagyon nagy dolog, Kúnos László Karl Ove Knausgårdtól fordított két regényt, amit nagyon nehéz lehetett olyan szépen, tömören, csillogóan megírni, ahogyan azt ő tette.  Nem beszélve Nádasdy Ádámról, aki magyarról magyarra is fordít.

És említsük meg Lázár Júliát is, ha már vele beszélgetünk.

Engem Sylvia Plath-hoz szoktak kötni, mert fél életemben tőle fordítottam ezt-azt. De hogy mást is mondjak: volt egy érdekes munkám nemrég, egy magyar származású fiatal írónő regényét fordítottam le, nálunk Üvegház címen jelent meg. Tabutémával foglalkozik, a szülés utáni depresszióval. Ő angolul írta a regényt, de tud annyit magyarul, hogy meg tudta ítélni, milyen a fordítás, az ő hangján szólok-e. Nagyon fontos és érdekes tapasztalat volt. És nagy öröm, hogy meg volt elégedve ő is és a Magyarországon élő szülei is, és hálásak voltak mindannyian. Nagyon jó érzés, ha az ember ráérez egy hangra, megteremti, és visszajelzést is kap, hogy jól szól.

.

A fordító olyasmi, mint egy szinkronhang: az olvasó megszokja, hogy egy szerző egy bizonyos hangon szólal meg, és szokatlannak hat számára, ha más is hozzányúl a szöveghez.

Ez érdekes kérdés. Nekem például Arany János a Hamlet „magyar hangja”, az van a fülemben. De egy tanár ismerősöm azt mesélte, hogy elvitte a diákjait egy Hamlet-előadásra. Nádasdy fordításában játszották a Hamletet, így a gyerekek élvezték, amúgy pedig nem biztos, hogy értették volna. Szerintem jó, ha több magyar hang van, és az olvasó kiválaszthatja, hogy hozzá melyik áll a legközelebb. Ha egy művet meg tudsz nézni több fordításban, és, ha szerencséd van, el tudod olvasni az eredetit is, akkor másképpen kerülsz közel hozzá. Versek esetében különösen izgalmas ez, miközben úgy reménytelen, ahogy van, hiszen nem lehet egy az egyben semmit lefordítani. Van, aki abban hisz, hogy egy verset tartalmilag kell minél pontosabban visszaadni, míg mások azt mondják, hogy meg kell próbálni visszaadni a vers zenéjét, rímeit, ritmusát is, hiszen az elválaszthatatlan a tartalomtól. Az angolszász fordítók már régen is csodálkoztak, hogy miért akarom én, mondjuk, Nemes Nagy Ágnest rímesre fordíttatni velük, mert angolul nagyon furcsa, hogy az ott cseng-bong; én meg azon csodálkoztam, hogyan lehet másképp. Komoly vita indult erről Magyarországon is. De verset fordítani ma ritka ajándék, mert a líra nem olyan kelendő, nehezen eladható.

.

Nemzetközi szinten léteznek díjak kifejezetten fordítók számára. A Nemzetközi Booker-Díj esetén például a szerző és a fordító együtt lesz díjazott. Van-e bármilyen műfordítói elismerés Magyarországon?

Sajnos a láthatatlansággal a szakmai elismerések hiánya is együtt jár. Régen volt az Írószövetségnek egy Hieronymus-díja, amikor még volt műfordító szakosztály; ezt hol kiadták, hol nem, végül 2007-ben teljesen megszűnt. Aztán 2011-ben, Tóth Árpád születésének 125. évfordulójára a Budavári Önkormányzat megalapította a Tóth Árpád-díjat, ami Magyarországon szokatlan módon pénzbeli elismeréssel is jár. Majd 2023-ban ezt a díjat is utolérte a politika, és a szakmai érdekeket felülírták a közéleti kapcsolatok. Ekkor a MEGY és a Szépírók Társasága közösen létrehozta az Alternatív Tóth Árpád-díjat, ami ugyan csak jelképes, és nem jár anyagi javakkal, de szakmailag mégiscsak nagyon fontos. Két nagyon jó fordító kapta: Alföldy Mari, aki Hollandiában él, magyar szerzőket fordít hollandra, és irodalmi szalont működtet, és a férje, a sajnos nemrégiben elhunyt Vjacseszlav Szereda történész és orosz műfordító. Ezen kívül csak apróbb díjak voltak, amik jöttek-mentek, de egyik sem tudott hagyománnyá válni. És ami szintén nagyon fontos: a műfordítás-kritika, mint műfaj, szintén alig létezik Magyarországon.

.

Akkor elmondhatjuk, hogy az a munka, amit a Magyar Műfordítók Egyesülete végez, kiemelten fontos, akár az ismeretterjesztésről, akár a szakmai érdekvédelemről beszélünk.

Ez egészen biztos. A már említett videós kampány mellett van két nagyon fontos rendezvénysorozatunk. Az egyik a Fordítsunk! ami nyilvános műhelymunka a Kelet Caféban. Fordítók beszélgetnek egymás munkái kapcsán szakmai kérdésekről, a közönséget is bevonva. A másik az Egy sima, egy fordított, amikor egy szerző és egy műfordító könyvet cserél. Az érdekvédelem nem egyszerű kérdés, de nekem például erőt ad az, hogy ha a MEGY-ben van egy megállapodás, hogy nem megyünk bizonyos ívhonor alá, akkor én arra hivatkozhatom, mikor egy kiadó megkeres.

.

A mostani időszak egyik legizgalmasabb, és sokak számára legfélelmetesebb jelensége a mesterséges intelligencia előretörése. Befolyásolhatja-e az AI a műfordítás jövőjét?

Ez egy nagyon fontos kérdés, a MEGY is intenzíven foglalkozik vele, már két konferenciát is szervezett a témában. Sok fordító használja a mesterséges intelligenciát úgy, mint egy szótárt, és nagy segítséget jelenthet például szerződések fordításánál is. Az egyik, már említett beszélgetősorozatunk keretében egyszer fogtam egy magyarról angolra fordított verset, amiben találtam nehéz részt és éppen ezért fordítói hibát is, és beraktam a chatGPT-be, hogy mihez kezd vele. Nagyon érdekes tapasztalat volt, hogy nem volt rossz az a fordítás, ami így megszületett, de azonnal rá lehetett tapintani, hogy ezt gép csinálta. Van egy határ, amit lehet, hogy egyszer majd át tud lépni a mesterséges intelligencia, de egyelőre még nem képes: hogy legyen lelke a szövegnek. Ahol valami költőiség kell, ahol metaforákat használunk, ahol nem egyszerűen csak mondatot fordítunk mondatra, ott az AI nem helyettesítheti az embert. Éppen ezért nem tartok attól, hogy konkurenciát jelenthet számunkra a közeljövőben. Nem azért, mert azt gondolom magamról, hogy pótolhatatlan vagyok, de én olyasmit fordítok, amit szeretek, amit fontosnak tartok, amit megpróbálok jól csinálni, és csinálom, amíg tudom és lehet. Ha pedig nem lehet, ha mégis eljut az AI egy olyan stádiumba, akkor legyen úgy!  Akkor majd végre lesz időm írni.